9_4810_AA_részlet

Egy újonnan felfedezett Hadrianus-portrétöredék

Click here for English

Ritkán adódik, hogy egy fej nélküli mellképről nemcsak azt lehet megállapítani, hogy kit ábrázol, hanem azt is, hogyan kell elképzelnünk az illető vonásait, sőt, a mű készítésének idejét is meg tudjuk mondani néhány évnyi pontossággal. Éppen ez történt az alábbiakban bemutatott büszttel, amely 1908-ban került az Antik Gyűjteménybe, de azonosítását csupán új tudományos felismerések tették lehetővé. Az Antik Gyűjtemény Muszeion sorozatának harmadik kiállításához, amely 2019. szeptember 3-tól 2020. február 23-ig látható, Hans Rupprecht Goette klasszika archeológus írt ismertetőt.

Traianus oszlopa Rómában. Fotó: Sebastià Giralt

Hadrianus trónra lépése
Kr. u. 117 augusztusában a Római Birodalom császára, a hetvennégy éves Traianus hazaindult Rómába a Levante vidékéről, ahol Kr. u. 113 óta viselt hadat a közel-keleti népek ellen Parthiában, Armeniában, Asszíriában és Mezopotámiában. Az uralkodó betegen szállt hajóra, és egyik hadvezérére, Hadrianusra bízta a szíriai zsidó lázadás leverését. Néhány nappal később, 117. augusztus 8-án megtorpant a menet, amikor a mai Törökország déli partjai mellett, a kilikiai Selinusnál Traianus agyvérzést kapott és meghalt. Az uralkodót elhamvasztották, és jelképes síremléket építettek a tiszteletére. A hamvait Rómába szállították, és annak a márványoszlopnak a talapzatába temették el, amelyet a császár haditetteinek hosszú, spirális sávokba rendezett ábrázolásai díszítenek (Traianus-oszlop).
Nem világos, hogy Traianus rendelkezett-e az utódlásáról, és ha igen, mi volt a szándéka. Ókori szerzők említik, hogy a szóbeszéd szerint Traianus a halálos ágyán hivatalosan is Hadrianust fogadta örökösének; Hadrianus Traianus unokahúgának volt a férje, és ugyanabból a hispaniai városból származott, mint Traianus. Más ókori források szerint azonban Hadrianus csak állította magáról, hogy Traianus őt jelölte ki utódjául. De bármi volt is az igazság, Hadrianus mellett ott álltak a légiói – felkészült tehát arra, hogy átvegye a hatalmat, és elfoglalja a császári trónt.

Hadrianus portrétípusai
Hadrianus trónra lépésének híre már azelőtt elterjedt a birodalomban, hogy az új uralkodó visszatért volna Rómába. Egyes városok azzal fejezték ki iránta való hűségüket, hogy olyan pénzérméket vertek, amelyek Hadrianust immár császárként jelenítették meg. Az egyiptomi Alexandria tisztségviselői például göndör hajú, jellegzetes barkót viselő fiatalember profilképét verették az érmékre, a képmás körül Hadrianus nevével. Némelyik érme hátoldalán az istenné avatott Traianus képmása is megjelent.

AN00676693_001_l
Tetradrachma Hadrianus portréjával. Alexandria, Kr. u. 117–118 © Trustees of the British Museum, London

A birodalom egyéb területein Hadrianust másképp ábrázolták: hosszabb, hullámos haja előre van fésülve és a homlok körül kis csigákba rendeződik, állát és orcáját pedig gondosan ápolt, rövid szakáll fedi.

Ez a komolyságot sugalló külső a márványból faragott portrékra is jellemző, valamint a ritkábban fennmaradt bronzszobrokra (a fémet ugyanis gyakran beolvasztották és újrahasznosították).

Hadrianus portréja. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale. Fotó: Hans R. Goette szíves közreműködésével

A portrékhoz teljes alakos szobrok tartoztak, amelyek különböző öltözetben jelenítették meg az uralkodót: togában, azaz a római polgárok viseletében; mellvértben és a vállon átvetett hadvezéri palástban (paludamentum), görög köpenyben (himation) – vagy éppen ruhátlanul, a császárt hérószok és istenek, például Mars alakjához hasonlítva.

A budapesti büszt
Egy férfit ábrázol, akinek egyetlen öltözéke a bal vállon átvetett, fibulával megtűzött és gazdagon redőzött hadvezéri köpeny (paludamentum). A jobb vállat a kardszíj két egymásba fonódó bőrszalagja köti össze az alak bal oldalával; ez a motívum az ábrázolt személy katona voltát jelzi, ruhátlansága pedig a hérószokhoz hasonló vonásait emeli ki. A részleges meztelenség és a kardszíj együtt tehát azt mutatja, hogy az illetőt epikus hősök módján, katonaként kívánták megjeleníteni.
A mellképhez tartozó fej mára letörött és elveszett; a büszt hiányzó talapzatát külön faragták ki és csappal rögzítették a tabula ansata mögötti pillérszerű támasztékhoz. A szobor hátoldalát meszes lerakódás és gyökérnyomok borítják, az előoldalt azonban jobbára letisztították, feltehetően savval. A ruházat felületén és a mellkas egy kis területén vörösesbarna rozsdanyomok láthatók, ezt még a földben a szobor tetején fekvő fémdarab hagyhatta rajta. A nyak megmaradt részéből, illetve mellette a vállizmok kidolgozásából arra lehet következtetni, hogy a fej heves mozdulattal balra fordult. A redukált test mérete és formája, valamint a hadvezéri köpeny megmintázásának stílusa alapján a budapesti büszt Hadrianus uralkodásának időszakára (Kr. u. 117–138) keltezhető.

A szobor hátoldalán, amelynek legnagyobb része mindössze néhány centiméter vastag, pillérszerű támaszték fut végig, amely a törzs felső részén (a vállízület helyén) indul, és a szobor talapzata felé haladva elvékonyodik. Ez a gomba formájúra faragott támaszték stabilizálja a nyakat és a fejet a felsőtesten. A gomba alakú forma a Kr. u. 2–3. századi athéni szobrászműhelyekben készült büsztök támasztékaira jellemző.

A hasonló portré-büsztöket általában görög – főként pentélikoni, ritkábban paroszi – márványból faragták, amelyek azonban különböznek a budapesti szobor finom szemcséjű anyagától.

Aphrodisziasz, Göktepe
A Danielle Decrouez (Genf) által végzett márványelemzések kimutatták, hogy a budapesti mellszobrot abból az egészen finom szemcséjű márványfajtából faragták, amelyet a mai Törökország területén, a Kis-Ázsia nyugati részén fekvő Aphrodisziasztól mintegy ötven kilométerre délre található bányában, Göktepénél fejtettek ki. Az elmúlt évek kutatásai szerint a Kr. u. 2. századi (és majd a késő ókori) Rómában készült műalkotások színe-javát aphrodisziaszi műhelyek szobrászai készítették, akik kimagasló tudásuknak köszönhetően idővel a birodalom fővárosába települtek át.

Márványbánya Göktepénél. Fotók: D. Attanasio (Róma)

Az aphrodisziaszi szobrászok, akik gyakran Rómában is a hazájukból importált márvánnyal dolgoztak, és olykor szignálták is műveiket, a legmódosabb és legelőkelőbb római polgárok, s főleg a császári udvar számára készítettek szobrokat és portrékat; erről tanúskodnak a Kr. u. 2. századi, göktepei márványból készült darabok. A portrék többsége római ásatásokon került elő, és olyan Róma környéki villákból, amelyek a császárok, illetve a római elit leggazdagabb tagjainak tulajdonában álltak.

Egy ritka motívum: a csavart kardszíj
A bal vállon átvetett paludamentum és a kardszíj a Kr. u. 1. század végétől a portrébüsztök jellegzetes vonása; a katonás külső különösen a Kr. u. 2. századi mellszobrokon gyakori. A motívum az ábrázolt személy harci erényeit hangsúlyozza – még ha az illető soha nem is szolgált a hadseregben. A kardszíj pántját általában széles sávként formázták meg, olykor szövetszerű vékonysággal, máskor vastagabbra faragva, hogy utánozzák a bőrt. 

Különleges a kardszíj megformálása egy szép, pentélikoni márványból faragott büsztön, amely a szobor hátfalának jellegzetes, gomba formájú támasztéka alapján bizonyosan athéni műhelyben készült. A kardszíjat alkotó két vékony, párhuzamosan futó textilcsík a vállon itt Hercules-csomóban fonódik össze; ebből indul ki a csíkok lelógó vége (Magángyűjtemény, lásd fent).
A budapesti mellszobor kardszíjtípusa – amelyet két, megcsavart szíj alkot – csupán három további büsztről ismert. Mindhárom darab ugyanazt a fiatalembert ábrázolja dús, bodros hajjal és tömött barkóval, amely az állon, illetve nyakcsúcson göndör szakállban végződik, s amelyet pelyhedző bajusz és az állcsúcson megjelenő ritkás szőrzet egészít ki.

A rokon darabok
A portrénak ez a típusa legalább négy ókori példányról ismert, amelyek egyikét 1954-ben találták Hadrianus császár villájában, Tiburban (ma Tivoli, Rómától keletre).

Minthogy ugyanezt a portrétípust – ugyanezzel a frizurával, barkóval és arcszőrzettel – a császár utolsó uralkodási évéből (Kr. u. 137–138) származó aranyérméken Hadrianus neve kíséri, a márványszobrokat is Hadrianusként azonosíthatjuk.

Aureus Hadrianus portréjával, Kr. u. 137–138. London, British Museum. Fotó: Hans R. Goette
Aureus Hadrianus portréjával, Kr. u. 137–138. London, British Museum. Fotó: Hans R. Goette

A típus első ízben a már említett, Alexandriában vert pénzeken jelent meg Kr. u. 117–118-ban (lásd fent), miután az ifjú Hadrianus Traianus örökébe lépett.
Mindebből arra következtethetünk, hogy az idős Hadrianust élete végén újra ifjú, hérószhoz hasonló hadvezérként ábrázolták, és ehhez egy olyan portrétípust elevenítettek fel, amelyet még a fatal trónörökös számára dolgoztak ki Egyiptomban, miután elfoglalta Traianus trónját. Ez a megoldás egészen kivételes, ráadásul az egyetlen ismert esete egy portrétípus ókori „újjászületésének”.
A típus nagyban különbözik Hadrianus szokásos ábrázolásaitól (lásd fent). A hosszú, hullámos, a homlok fölött csigákban végződő hajfürtök helyett itt a frizurát meglehetősen dús, rövid fürtök alkotják, amelyeket keskeny, mélyen fúrt vájatok választanak el egymástól. Ez a hajviselet az Antoninus-dinasztia korában jött divatba, néhány évvel Hadrianus uralkodása után. Hadrianus utolsó portrétípusa tehát, amelyet az ifjú császár számára kidolgozott provinciális portrék egyike ihletett, olyan divatot teremtett, amely azután évtizedeken át fennmaradt.

Lucius Verus mellszobra Acqua Traversából. Párizs, Musée du Louvre. Fotó: Hans R. Goette

Mély furatokkal kialakított, göndör hajviselet jellemezte: ezzel a technikával a szobrászok úgy tudták érzékeltetni a természetes haj textúráját, hogy a világos és sötét felületek egymás mellé helyezésével dús tömeget képeztek. Korábban a haj anyagszerűségét a felületbe vésett rendkívül vékony vonalak adták, amelyek az egyes hajszálak esését követve sokkal szorosabban simultak a fejre. Az új divat tehát, amelyben a frizurát mélyen fúrt vájatokkal elválasztott fürtök alkották, új lehetőséget kínált a haj természetes anyagának ábrázolásához.

A típus újkori változatai
Hadrianusnak ez a portrétípusa egy további szempontból is figyelemre méltó. 16–18. századi itáliai szobrászok számos másolatot készítettek a barkós, göndör hajú portrékról – feltehetően csinosnak találták ezt a „szépfiús” külsőt. Ezek a posztantik portrék, amelyeket készítésük idején tévesen Aelius Verus (a későbbi Lucius Verus császár apja) képmásának tartottak, carrarai márványból készültek. Sokszor színes kőből faragott büsztre helyezték őket, amelyet mellvért és az azt félig elfedő köpeny díszített.

21_Private Collection_colour
Posztantik Hadrianus-büszt. Magángyűjtemény. Fotó: Tomasso Brothers Fine Art, London engedélyével.

A budapesti büszt: Hadrianus-portré, Kr. u. 137–138 körül
A posztantik büsztöktől és fejektől eltérően a típus ókori példányait az elvégzett anyagvizsgálatok alapján göktepei márványból faragták, ahogyan a budapesti mellszobrot is. Az egyik ilyen, töredékes büszt Hadrianust ifjú hadvezérként ábrázolja és a kardszíj ezen is két megcsavart zsinórból áll. Ennek a szobornak is éppen olyan széles, gomba alakú támaszték stabilizálja a hátoldalát, mint ami az athéni szobrászműhelyek jellemzője. Mindebből arra következtethetünk, hogy egykor a budapesti büszthöz is Hadrianus ifjúi képmása tartozott, az állon szakállban összefonódó barkóval; s hogy a szobrot athéni szobrász faraghatta fnom szemcséjű göktepei márványból, valamikor Kr. u. 137–138 táján, Rómában. A szobrász feltehetően aphrodisziaszi mesterek műhelyében dolgozott, akik drága és kiváló minőségű szobrokat állítottak elő a császári udvar, valamint a módos római elit számára. A budapesti büszt szobrásza pedig valószínűleg éppen Hadrianus olyan portréira szakosodott, amelyek a császárt ifjú római hadvezérként ábrázolták, kardszíjjal és a vállán átvetett hadvezéri köpennyel.

“Egy újonnan felfedezett Hadrianus-portrétöredék” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Kata bejegyzéshez Kilépés a válaszból