Kányádi Sándor:
Kőkorszak
Kovakő
alapkő
malomkő
kockakő
epekő
vesekő
határkő
kazánkő
ékkő
kékkő
lúgkő
zsírkő
tűzkő
műkő
sírkő.
Borítókép: megkövesedett ammonitesz maradványa az Antik Gyűjtemény irodáihoz vezető lépcsőház egyik kőlapjában.
A vers forrása: Digitális Irodalmi Akadémia.
Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
József Attila, 1935 nyara
Brandt Józsinak
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.
De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:
,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – – valamit.”
Reményik Sándor, 1933. február 6.
A hatalmas edényeket, az úgynevezett pithoszokat agyaghurkákból rakták és kézzel formázták. A kerámiaművesség máig élő hagyomány Krétán, de az ókori fazekasmesterek mai utódai már korongon formálják a pitharit.
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, –
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
“Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!”
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
“Ami égi, ne hozd a földre!”
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.
1934–1935 [?]
Gandhára szobrai a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumból érkeztek az Antik Gyűjtemény állandó kiállítására.
Fentről lefelé:
Buddhák és bódhiszattvák, Kr. u. 2–3. század
Oroszlánfej-épületdísz, Kr. u. 4–5. század
Buddha tisztelői, Kr. u. 1–2. század
Női fej, Kr. u. 4.–5. század
József Attila versét a Kaláka együttes zenésítette meg, Palya Bea énekel.
Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölirta az égre:
„Ember-pajtások, erre gyertek”.
Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az irást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század.
S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betűket látunk az égen.
S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz, figyel:
Van még itt lenn hívő Pietró?
S ha a betűket már-már olvassuk,
Ő letörli s új betűket ró.
Ady Endre: A nagy Kéz törvénye
