A szőnyeg visszája

51.212_05crop22
Késő-antik tunikadísz töredéke

Brandt Józsinak


Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – – valamit.”

Reményik Sándor, 1933. február 6.

Régi nemes borral teli korsók

Az Antik Gyűjtemény edénytöredékei szerény tanúi csupán annak a gazdagságnak, amelyet a krétai palotákban halmoztak fel a Kr. e. 2. évezredben. A cserépdarabok láttán kevesen gondolnák, hogy ezek a hombárok olykor az embermagasságnál is nagyobbak voltak, s hogy egy-egy palota raktáraiban akár több száz hasonló edény sorakozhatott.

The_palace_of_Minos_-_a_comparative_account_of_the_successive_stages_of_the_early_Cretan_civilization_as_illustrated_by_the_discoveries_at_Knossos_(1921)_(14773176982)
Tárolóedények a knósszoszi palotában (Sir Arthur Evans, The Palace of Minos. London, 1921, 276)

A hatalmas edényeket, az úgynevezett pithoszokat agyaghurkákból rakták és kézzel formázták. A kerámiaművesség máig élő hagyomány Krétán, de az ókori fazekasmesterek mai utódai már korongon formálják a pitharit.

József Attila – 115

AD_013709_HFM_50.46.1Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, –
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
“Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!”

Hétszáz ékes palota közéAD_013713_HFM_2220
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
“Ami égi, ne hozd a földre!”
A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.

AD_013701_HFM_50.52.1_mS míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

1934–1935 [?]

Gandhára szobrai a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumból érkeztek az Antik Gyűjtemény állandó kiállítására.

Fentről lefelé:
Buddhák és bódhiszattvák, Kr. u. 2–3. század
Oroszlánfej-épületdísz, Kr. u. 4–5. század
Buddha tisztelői, Kr. u. 1–2. század
Női fej, Kr. u. 4.–5. század

József Attila versét a Kaláka együttes zenésítette meg, Palya Bea énekel.

 

Bolond, nagy Kéz

Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölirta az égre:
„Ember-pajtások, erre gyertek”.

Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az irást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század.

S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betűket látunk az égen.

S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz, figyel:
Van még itt lenn hívő Pietró?
S ha a betűket már-már olvassuk,
Ő letörli s új betűket ró.

Ady Endre: A nagy Kéz törvénye

A14A7831
Ifjúszobor kéztöredéke Klazomenaiból, Kr. e. 6. század vége (?) (Fotó: Mátyus László)

Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Rainer Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó
Tóth Árpád fordítása

8412_AA_005171
Márvány ifjúszobor torzója, Kr. e. 6. század közepe (Fotó: Mátyus László)

A Pegazus igában

Egyszer valaha egy lóvásárba – lehet,
Hogy Haymarketba, hol más is kerül piacra,
A Pegazust vezette egy
Koplaló költő, hogy eladja.

Fölnyerített a csodaló
S parádézva ágaskodott magasba.
De pompás, királynak való
Jószág! – ámult a vásár népe rajta –
Hanem hátán az a két rusnya szárny be kár!
Bármely postafogat díszére válhat.
Fajtája – mondják – ritka bár:
A légen át ki kocsikázgat?
S a pénzükre mind jól vigyáznak.
Végül egy bérlő: „Szó mi szó –
Vágja ki –, ez a szárny, igaz, semmire nem kell,
De leköti vagy lenyesi az ember,
S úgy megteszi igába még e ló.
Húsz fontot, ördög vigye, adok érte!”
Az rááll, s boldogan a vevő tenyerébe
Csap: „Itt a kezem!” – Jani meg
Zsákmányával szaporán elüget.

Tovább is van…