Húnyt szemmel

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Babits Mihály

 

 

Fotók: Cara Phillips: Ultraviolet Beauties
Ifjúfej töredéke, Kr. u. 2. század második negyede (Fotó: Gisela Fittschen Badura)


 

Bolond, nagy Kéz

Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölirta az égre:
„Ember-pajtások, erre gyertek”.

Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az irást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század.

S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betűket látunk az égen.

S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz, figyel:
Van még itt lenn hívő Pietró?
S ha a betűket már-már olvassuk,
Ő letörli s új betűket ró.

Ady Endre: A nagy Kéz törvénye

 

A14A7831
Ifjúszobor kéztöredéke Klazomenaiból, Kr. e. 6. század vége (?) (Fotó: Mátyus László)

 


Szilágyi János György emlékére

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.


A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.


A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.


A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába át.


A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.


Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át
Nagy László fordítása



Szilágyi János György (1918–2016)
Nagyon fog hiányozni.


 

Fent: Gnathia-skyphos, Kr. e. 4. század vége, részlet (Fotó: Gáti György)

Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

 

Rainer Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó
Tóth Árpád fordítása

 

8412_AA_005171
Márvány ifjúszobor torzója, Kr. e. 6. század közepe (Fotó: Mátyus László)

 


A Pegazus igában

Egyszer valaha egy lóvásárba – lehet,
Hogy Haymarketba, hol más is kerül piacra,
A Pegazust vezette egy
Koplaló költő, hogy eladja.

Fölnyerített a csodaló
S parádézva ágaskodott magasba.
De pompás, királynak való
Jószág! – ámult a vásár népe rajta –
Hanem hátán az a két rusnya szárny be kár!
Bármely postafogat díszére válhat.
Fajtája – mondják – ritka bár:
A légen át ki kocsikázgat?
S a pénzükre mind jól vigyáznak.
Végül egy bérlő: „Szó mi szó –
Vágja ki –, ez a szárny, igaz, semmire nem kell,
De leköti vagy lenyesi az ember,
S úgy megteszi igába még e ló.
Húsz fontot, ördög vigye, adok érte!”
Az rááll, s boldogan a vevő tenyerébe
Csap: „Itt a kezem!” – Jani meg
Zsákmányával szaporán elüget.

Tovább is van…

Óda egy görög vázához

 

50.568_AA_003630crop12Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül50.568_AA_003630crop21
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,50.568_AA_003630crop23
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,50.568_AA_003630crop9
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen50.568_AA_003630crop11
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…

Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,50.568_AA_003630crop20
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!

John Keats, 1819
Tóth Árpád fordítása

 

50.568_AA_003630
Vörösalakos kratér, Kr. e. 390 körül (Fotó: Mátyus László)