Medma szentélyei

Kiállítás Budapesten és kutatási program Dél-Itáliában

Click here for English and Italian

2018. október 30-ától 2019. júliusáig a Szépművészeti Múzeumban vendégeskedik kilenc terrakotta szobrocska a dél-olaszországi Rosarnóból, vagyis az ókori Medmából. Kiállításukkal indul az Antik Gyűjtemény új, időszaki kamarakiállításainak sorozata, a Muszeion.

Az alábbi ismertetőben Bencze Ágnes klasszika archeológus mutatja be azt a közeget, ahonnan a kiállított tárgyak származnak: a Kr. e. 8–4. századi dél-itáliai görög kultúrát, Lokroit és leányvárosait, e városok egymással összefüggő vallási gyakorlatát, valamint a Medma szentélyeiben talált terrakotta szobrokkal foglalkozó kutatási programot.

„Italosz király földje” és a görögök
Az Appennini-félsziget dél-nyugati vége, az „itáliai csizma orra” az ókor egy hosszú szakaszában, mintegy fél évezreden át a görög poliszvilág része volt. Partjait már évszázadok óta látogatták az Égeikumból Közép-Itália felé tartó hajósok, amikor a Kr. e. 8. század közepe után görög betelepülők megalapították első városaikat. Maga az „Itália” (Italía) név is innen származik: a legkorábbi időkben kizárólag ezt a területet, a mai Calabria régió déli részét nevezték így a görögök, akik azt is mesélték, hogy érkezésükkor „Italosz király népe” élt itt. Az ekkortájt kialakuló városállami kultúrát Itáliába hozó görögök ezekről a korai kalandokról inkább a mítosz nyelvén számoltak be: a későbbi ókori hagyomány a Messinai-szoroshoz kötötte Szkülla és Kharübdisz képzetét és ezeken a partokon képzelték el Odüsszeusz találkozását is a pásztorkodó, egyszemű óriással, a Küklópsszal.

Strait_of_Messina_from_Dinnammare
A Messinai-szoros látképe (forrás)

A földnyelv tájképét nagyrészt magas, sziklás hegyláncok jellemzik (az Appenninek legdélebbi vonulata), amelyek éppen a Messinai-szoros közelében válnak a legnehezebben járhatóvá. Feljebb, észak és kelet felé haladva lankásabb dombvidékek, majd ismét égbe szökő hegycsúcsok következnek. A tengerpartnak is csak bizonyos szakaszain találunk keskeny síkságokat, és a szorostól (az ókori Rhégiontól, a mai Reggio Calabriától) egészen Krotónig (ma Crotone) csak két helyen nyílik természetes útvonal a hegyek között a Jón-tengeri és a nyugat felé tekintő, Tirrén-tengeri partvidék között. Ezen a vidéken települtek meg a nyugatra vándorolt görögök első csoportjai között, Kr. e. 700 körül, Lokroi Epizephürioi alapítói.

A Mesima-folyó völgye. Francesco Cuteri felvétele
A Mesima-folyó völgye. Francesco Cuteri felvétele

Ahogy az új város neve is mutatja, a közép-görögországi Lokrisz nevű területről jöhettek, de már az ókori történetírók között sem volt egyetértés abban, hogy annak melyik városából. Több forrás is utal arra, hogy az alapítók nemzedéke furfangos egyezséget kötött a helyben talált népcsoporttal és talán feleséget is közülük választottak maguknak. A régészet megfigyelései szerint a Lokroi fölött húzódó hegyek lankáin élő „bennszülött” közösségek a Kr. e. 8–7. században fokozatosan egyre több görög tárgyat vásároltak, azok formáit és motívumait átültették saját kézműves termékeikbe is, nemsokára azonban tárgyi kultúrájuk megkülönböztethetetlenné vált, nyelvük és hiedelmeik nyomai pedig éppen csak sejthetők a térség egy-egy görögül nehezen értelmezhető helyneve, sajátos kultusza hátterében.

Lokroi, Medma, Hippónion
Lokroiról és lakóiról viszonylag sokat tud az utókor is: az ókori irodalom megemlékezett a város alapításának történetéről, győztes és vesztes háborúiról, legendás korai törvényhozójáról, Zaleukoszról, aki egyesek szerint elsőként írt törvénykönyvet az egész görög világban. A modern régészet pedig már a 20. század elején megállapította a város kiterjedését, falainak nyomvonalát, lakónegyedeinek és szent helyeinek elhelyezkedését. Lokroi lakói a Kr. e. 7. század végére nagyrészt ellenőrzésük alatt tartották a félszigetnek a Szagra és a Halex folyók közti részét, nem csak a tengerpartot, hanem a hátország hegységeit is. Ami a legfontosabb: Lokroi területéhez tartozott a két szárazföldi átkelő, amelyeken keresztül el lehetett jutni a Jón-tenger partjáról a Tirrén-tengeri oldalra. Ezáltal Lokroinak kijárása volt a legfontosabb észak-nyugati tengeri útvonal felé, a Messinai-szoros érintése és a szorost ellenőrző szomszédos városállam, Rhégion engedélye nélkül is. Kr. e. 600 táján – a kor meghatározása elsősorban a régészeti leleteken alapul – Lokroi polgárai létrehoztak két újabb települést a Tirrén-tenger partján, éppen ott, ahol az appennini átkelők kijutnak a tengerpartra: a délibbnél Medmát (a név valószínűleg a Mesima folyó nevére vezethető vissza, amelynek völgye épp itt szélesedik ki), a másiknál, egy páratlan kilátást nyújtó dombtetőn Hippóniont.

Medma, Hippónion és Lokroi a Calabriai-félsziget csücskében

Ettől az időszaktól kezdve a Kr. e. 5. század második feléig (talán egészen a Kr. e. 420-as évekig) Lokroi és két „leányvárosa” szoros szövetségben működött együtt, kisebbfajta polisz-birodalmat alkotva Dél-Itáliában. Egy Olümpiában győzelmi emlékül felajánlott bronzpajzs felirata szerint valamikor, talán a Kr. e. 6. század vége felé, a három város közösen győzte le a szomszédos riválist, Krotónt. Később a két „leányváros” szembefordult „anyavárosával”, amint arról Thuküdidész athéni történetíró tudósít: Kr. e. 422-ben, a peloponnészoszi háború idején Lokroi már hadban állt Medmával és Hippónionnal.

A Kr. e. 5. század első felében, abban a korszakban, amelyből a most Budapesten kiállított terrakotta szobrok származnak, Lokroi, Medma és Hippónion valószínűleg politikai és kulturális értelemben is egységet alkotott. Polgáraik jogállásáról nincsenek biztos adataink, ugyanúgy, ahogy a két leányváros alkotmányáról sem. Valószínű azonban, hogy a három város társadalma osztozott egymással mindenben, amit a kulturális azonosság ismérvének tekintünk. Hasonló módon tisztelték az isteneket, méghozzá nagyrészt ugyanazokat az isteneket, hasonló rítusokkal. Egyformán jól ismerték a görög művészet vezető központjaiban virágzó stílusirányzatokat és nagyon hasonló módon formálták saját képükre ezeket az ismereteket – vagyis egységes művészeti ízlés jellemezte őket.

A temenosz: a görög város szent helye
Medma esetében a fent leírtakat mind egyetlen forrásból, az ókori város szentélyeinek leleteiből állapíthatjuk meg. A szentély (temenosz) a görög poliszban elsősorban szent helyet, a profán világból „kihasított” területet jelentett (a szó a ’temnó’: ’kivágok’ igével függ össze). Egy városhoz mindig több szent hely tartozott: voltak szentélyek a városok központjában és a peremén is, sokszor pedig a lakónegyedektől távol, a vadonban, nem ritkán források közelében vagy termőföldek határán jelölték meg egy-egy isten szent területét. A szentélykörzetnek nem feltétlenül volt szükséges eleme a templomépület, különösen a Kr. e. 4. század előtt. A szentélykörzetet így, a határait megjelölő falakon kívül elsősorban az ott bemutatott rítusok régészeti nyomai alapján ismerjük fel. Bár nem mindig tudjuk pontosan leírni, hogy milyen cselekmények segítségével igyekeztek kapcsolatba lépni a polisz lakói isteneikkel, néhány rituális tevékenység lényegét ismerjük. Ezek közé tartozik az úgynevezett fogadalmi ajándékok felajánlásának szokása, vagyis maradandó ajándékok elhelyezése a szentélyben, az apró kézműves tárgyaktól a nagyszabású műalkotásokig. A régészeti feltárások során legtöbbször ezek kerülnek felszínre. A régészek az eltemetés módjából, a földben talált tárgyak elhelyezkedéséből próbálnak következtetéseket levonni arra vonatkozólag, hogy mikor, milyen módon, milyen rítus keretében temették el őket.

Medma szentélyeit is ilyen leletegyütteseknek köszönhetően ismerték fel. Jelenleg is mindössze annyit tudunk az ókori városról, hogy legalább három, egymástól független szentélykörzete volt, amelyek a lakónegyedek közelében helyezkedtek el.

Medma szentélyei
Az ókori Medma helyét 1910 körül Paolo Orsi, a dél-itáliai régészet alapító atyja azonosította a modern Rosarno város területével. A környékről ókori leletek – zömmel terrakotta szobrocskák töredékei és kerámiaedények – már korábban is kerültek elő, így alakult ki néhány helybéli magángyűjtemény és jutott néhány tárgy a nemzetközi műkereskedelembe is. Szisztematikus ásatásokat azonban csak Orsi folytatott 1912-től. Első nagy, összefoglaló munkája az ekkor már Medmával azonosított ókori település emlékeiről 1914-ben jelent meg. Orsi munkáját, Medma kutatását csak fél évszázaddal később, az 1960-as években folytatta Salvatore Settis, majd az 1970-es években Claudio Sabbione és Maurizio Paoletti. Ezután csak a közelmúltban (2014, majd 2018) kezdődtek újra régészeti feltárások a településen. Időközben a modern kisváros fejlődése jócskán átrajzolta a környék térképét és hozzáférhetetlenné tett olyan területeket, amelyeket száz éve még kutatni lehetett volna.

Olajfák Rosarno határában. Hajdú Attila felvétele

Az ókori Medma topográfiája ezért nehezen átlátható és meglehet, hogy soha nem fogunk teljes képet nyerni róla. Városfalai egyelőre ismeretlenek, így teljes kiterjedése is. Temetőre utaló leletek szórványosan ismertek. Az újabb régészeti kutatások szerint az Orsi által felfedezett lelőhelyek és leletegyüttesek három különböző szentélykörzetnek (temenosznak) felelnek meg, amelyek – Orsi feltételezésével ellentétben – nem a „külvárosi szentélyek” kategóriájába tartoznak, hanem az ókori lakónegyedek között helyezkedtek el. Közülük a legjelentősebbnek a Calderazzo lelőhely tűnik, amelyet Orsi annak idején egy rendkívüli méretű „votív árok”, vagyis még az ókorban eltemetett fogadalmi ajándékokat tartalmazó gödör és a benne talált szakrális tárgyak alapján azonosított. A leletek alapján ezt a szentélyt valószínűleg Kr. e. 600 táján kezdték látogatni a medmaiak, tehát nem sokkal a város alapítása után jöhetett létre, és bizonyos részein még a Kr. e. 4. században is helyeztek el fogadalmi ajándékokat. Legfontosabb leletegyüttese azonban Kr. e. 450 táján kerülhetett a földbe.

A másik két szentélykörzet, szintén Orsi korabeli helynevekkel, a Sant’Anna és a Mattatoio (vagyis „vágóhíd”) városrészben található. A leletek alapján mindkettőt a Kr. e. 6. és 4. század között látogatták. A Sant’Anna lelőhely sajátossága, hogy a kisebb, nőalakokat ábrázoló szobrocskák mellett nagy mennyiségben terrakotta lovacskákat helyeztek itt el az ókori hívők. A Mattatoio városrész egykori szentélyében pedig egyebek mellett lakomázó férfialakot vagy, gyakrabban, lakomázó párt ábrázoló terrakották kerültek elő.

Feliratos emlékek vagy más írásos forrás híján egyik szentélyről sem tudjuk, hogy melyik isten vagy istenek kultuszát szolgálta. Erre nézve szintén csak az ásatások által felszínre hozott tárgyak, elsősorban a terrakotta szobrocskák alapján fogalmaztak meg feltevéseket. A nőalakok, női mellképek, és elsősorban a trónoló és álló nőalakok jelenléte mintha leginkább Perszephonéra utalna, aki a görög mitológiában az alvilág úrnője. Mindhárom medmai szentéllyel kapcsolatban felmerült a neve. A Calderazzo és Sant’Anna lelőhelyen is van, aki Aphroditéra utaló jeleket vél felfedezni, és több nyoma is van egy harcias istennő, talán a terrakotta lovacskákban is örömét lelő Athéna Hippia kultuszának. A lakománál heverő férfialak esetében pedig kézenfekvő Perszephoné férjére, az alvilág-isten Hádészra vagy a vele gyakran azonosuló Dionüszoszra gondolni.

A legnagyobb medmai szentély: Calderazzo
A legjelentősebb medmai szentélyt Paolo Orsi 1912 és 1913 között azonosította, a modern Rosarno város Calderazzo nevű körzetében. A szentély egyetlen biztos leletegyüttese sokáig a 3,5 méter széles, akkor még kb. 30 m hosszúnak tűnő árok volt, amelybe még a szentély ókori használói temették el rituálisan a fogadalmi ajándékokat. A később, főleg 2014-ben és 2018-ban folytatott ásatások azt mutatják, hogy a hatalmas fogadalmi lerakat még ennél is nagyobb, 40 m vagy még hosszabb volt. Ezen kívül a környéken, vagyis minden bizonnyal ugyanennek a szentélynek a területén számos kisebb, votív tárgyakkal teli gödröt is találtak. 2018-ban végül sikerült nagy valószínűséggel azonosítani egy kisebb, oszlopsorral körülvett (peripterosz alaprajzú) templomépületet is.

A Calderazzo lelőhely szentélykörzete, légifotó, 2018 (Archeopros)

A legnagyobb fogadalmi árokban eltemetett ajándékok között egyaránt voltak Korinthoszból és Athénből származó, valamint helyben készült edények, bronz eszközök és vas fegyverek, égetett agyag templom-modellek és más tárgyakat, például pajzsokat, gyümölcsöket ábrázoló terrakották is. A számszerűen is legnagyobb és művészettörténeti, vallástörténeti szempontból is legjelentősebb ajándéktípus azonban a figurális terrakották sorozata.

A repertoár központi alakja a díszes, oroszlánlábú trónuson ülő, dús redőjű ruhákba öltöztetett nőalak, fején diadémmal vagy koszorúval, ölében különféle tárgyakkal.

Cat_263_A_doc
Trónuson ülő nőalak. Rosarno, Museo Archeologico, inv. 1126. Fotó: Mátyus László

A trónolóhoz hasonló, másik egész alakos típus az álló nőalak, hasonlóan gazdag, sok változatban ábrázolt öltözettel, fejdíszekkel és egyéb attribútumokkal.

Rosarno, Museo Archeologico, inv. 3038+10729
Álló nőalak. Rosarno, Museo Archeologico, inv. 3038+10729. Fotó: Mátyus László

Készültek azonban csak a fejet és a mellett megjelenítő, büszt formájú ábrázolások is, a helyi agyagmintázó mesterek ezeken mutatták meg talán legimpozánsabban szobrászművészetüket.

Cat_257_A
Női mellkép. Rosarno, Museo Archeologico, inv. 10733. Fotó: Mátyus László

Kisebb számban előfordulnak a Calderazzo-szentélyben férfialakok is.

Az ábrázolt alakok kiléte nem mindig határozható meg. A díszes trónon ülő nőalakban kézenfekvő egy istennőt látni, de ahhoz, hogy néven nevezhessük, már további attribútumok segítsége kellene.

Cat_299_A
Istennő galambbal. Rosarno, Museo Archeologico, inv. 40407. Fotó: Mátyus László

A galamb utalhat Aphroditéra, de hasonló alakok ölében gyakran más jelenik meg: kakas, áldozati csésze, ládika vagy éppen egy szárnyas emberalak. Még nehezebb a kérdés az álló lányalak esetében: ezeknél sokszor az a benyomásunk, hogy nem annyira az istennőt, mint inkább a neki ajándékot hozó, áldozatot bemutató halandót ábrázolják. Más esetekben viszont biztos, hogy a terrakotta szobrocskák mitológiai szereplőket (Athéna, Hermész) vagy emberalakokat jelenítenek meg.

A Calderazzo-szentély terrakotta alakjainak és rajtuk keresztül a szentélyben folytatott kultusznak az értelmezését is segíti az összehasonlítás az anyaváros, Lokroi és a testvérváros, Hippónion azonos korú és rendeltetésű terrakottáival.

Egy szentély, három város
A fogadalmi terrakották készítése a Kr. e. 7–5. századi görög világban szinte mindig helyhez kötött műfaj volt. A régészet tanúsága szerint ritkán kerültek messziről érkezett agyagszobrocskák egy-egy szentélybe. Gyakran már maga az agyag színe és minősége is megmutatja, hogy a felajánlott alakok szó szerint a polisz földjéből készültek. Ebben a korszakban azonban a szobrok stílusa, a mintázás módja is jellemző lehetett egy-egy helyi közösségre. Ebből a szempontból különösen érdekes megfigyelni Lokroi és két leányvárosa emlékeit. A Medma szentélykörzeteiben talált terrakották zöme az első látásra megjegyezhető, vöröses, szemcsés agyagból készült; mások egy másféle, simább, kívül rózsaszín, belül szürke agyagból, amely Hippónion terrakottáira jellemző; a korábbi, Kr. e. 6. századi terrakották között pedig gyakran találunk lokroii agyagból készült példányokat is.

Ez a megfigyelés azt jelenti, hogy mindhárom városállam polgárai látogatták Medma szentélyeit és saját műhelyeikben készült szobrokat is vittek ajándékba. A lokroii és hippónioni leletegyüttesek pedig azt mutatják, hogy ugyanígy tettek a medmaiak is. A Kr. e. 5. század első felében tehát a három város szentélyei összekapcsolódtak, a három közösség tagjai kölcsönösen részt vettek egymás kultuszaiban, maguk a szentélyek pedig a kapcsolattartás színterei voltak köztük.

A három város kultúrájának összefonódását sugallja a tárgyak formavilága is. Medma agyagművesei, lokroii és hippónioni kollégáikhoz hasonlóan, közvetlen kapcsolatban álltak a görög művészet vezető központjaival. A szobrocskák tárgyi részletei (hajviselet, öltözet, kiegészítő tárgyak) arról tanúskodnak, hogy tisztában voltak az Athénban, a Peloponnészoszon, vagy a Kükládok szigetein működő mesterek újításaival. Ezeket az elemeket azonban nem egyszerűen utánozták, hanem alkotó szabadsággal és fantáziával formálták a saját képükre. Lokroi, Medma és Hippónion szentélyeinek terrakottái a Kr. e. 5. század első felében azért különösen érdekesek, mert bár nem egyformák, mégis láthatóan rokon szellemben, egységes stílusban fogalmazzák újra a görög művészet aktuális újdonságait.

A lokroii Perszephoné és a medmai szentélyek istennője
A Lokroi-kör szentélyeiben felajánlott tárgyak sajátos formavilága annak a sajátos rendeltetésnek felel meg, amelyről keveset tudunk, és csak a tárgyak alapján próbáljuk elképzelni: azoknak a kultuszoknak és hiedelmeknek, amelyek a három város vallási életét jellemezték és a szentélyekben keltek életre időről időre, az ünnepek idején. A leggazdagabb forrást erre nézve Lokroi szentélyei jelentik, elsősorban Perszephoné szentélye a Mannella-dombon, amely már az ókorban is híres volt. Ezen a helyen egy különleges terrakotta-műfaj, a domborművekkel díszített táblácskák (pinaxok) műfaja volt a leggyakoribb ajándék: a 20. század ásatásai során több ezer töredékük került elő. A lokroii pinaxok domborműveinek egy része Perszephoné istennő mítoszát ábrázolja néhány jeleneten keresztül: leggyakrabban azt a pillanatot, amikor a hajadon istennőt lánytársai közül elrabolja (vagy elraboltatja) Hádész, az Alvilág királya, máskor a már feleséggé, az Alvilág Királynőjévé vált Perszephonét, amint férjével vagy egyedül díszes trónján ül és istenek vagy halandók hódolatát fogadja.

Egy másik sorozatuk ezzel szemben mintha halandó lányokat ábrázolna, hétköznapi és ünnepi tevékenységek, leginkább talán a menyegzőt előkészítő rítusok közben.

A lokroii pinaxok végtelen gazdagságú repertoárjának rendszerezése, hosszú évtizedek munkája után csak a közelmúltban zárult le, de értelmezésükre, a lokroii Perszephoné-kultusz lényegének megfejtésére ezalatt is számos kísérlet történt. A kérdés nem tekinthető lezártnak, azért sem, mert az istennő az emberi élet két meghatározó fordulópontjának is pártfogója és megtestesítője volt: a házasság, a nőiség kiteljesedése az egyik, a halál, a földi életből egy másikba való távozás a másik. Lokroi polgárai, elsősorban lányai és asszonyai, talán a lét mindkét nagy kérdésére tőle vártak választ, amikor tiszteletére rítusokat mutattak be a Mannella-dombi szentélyben.

Medma és Hippónion szentélyeiről és kultuszairól ma még kevesebbet tudunk. A rítusok legfontosabb tanúi, a fogadalmi terrakották azonban megengednek egy óvatos feltételezést, éppen annak alapján, amit a három repertoár kapcsolatáról mondtunk. A lokroii pinaxok példányai kisebb számban, de a két másik város szentélyeiből is előkerültek. Maguk a szobrocskák a Kr. e. 5. század első felében minden részletükben a pinaxokon ábrázolt nőalakokhoz hasonlítanak: öltözetük, hajviseletük, trónusuk részletei mind megfelelnek a trónoló Perszephoné képein láthatónak, az ölükben tartott tárgyak – a kakas, a galamb, az áldozati csésze, a ládika és egyebek – szintén visszatérő elemei a pinaxok jeleneteinek, mindig ugyanúgy ábrázolva. Mindezeken túl pedig az a közös formanyelv, amely a három város szobrait jellemzi, egyszersmind a pinaxok formanyelve is. Vajon a formai egység azonos hiedelmeket és szokásokat, a három város polgárai által közösen gyakorolt rítusokat tükröz? Vagy fontosabbak a Lokroi-kör egyes városain belül a fogadalmi ajándékok repertoárjában érzékelhető helyi változatok? Ezekre a kérdésekre a medmai és hippónioni szentélyek emlékanyagának részletes kutatása fog majd a mainál pontosabb válaszokat adni.

Nemzetközi együttműködés a medmai fogadalmi terrakották kutatására
A 2018 őszén Rosarnóból Budapestre érkezett terrakotta szobrok és szobortöredékek az 1912–1913-as ásatások során talált leletanyagból valók. Sok száz hasonló tárggyal együtt raktárban hevertek egészen az elmúlt évekig és most először kerülnek kiállításra, a Szépművészeti Múzeumban elvégzett gondos restaurálás után.

A kiállítás egy 2017-ben megkezdett, Medma és testvérvárosai fogadalmi terrakotta-plasztikájával foglalkozó kutatási programhoz kapcsolódik, amelyet a Szépművészeti Múzeumon kívül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az École Française de Rome támogat. A programot az olaszországi örökségvédelem részéről a Calabria tartomány déli részéért felelős Főfelügyelőség (Soprintendenza ABAP) és a Reggio Calabria-i Nemzeti Múzeum (Museo Nazionale Archeologico) támogatása teszi lehetővé. A kiállítás létrejöttében meghatározó szerepet játszott Fabrizio Sudano területi régészeti megbízott segítsége. A kiállított tárgyakat Rostás Zita és Csontos Katalin restaurálta.

Bencze Ágnes

Szólj hozzá!