Színek után kutasson bár fürkésző tekinteted…
… lelj fényes kilátásokra szürkeségben is…
… és mindig nézd az élet napos oldalát!
A borítóképen középen, a színes kollázsban és az 1997-es kiállításra készülve: férfi büsztje (korábban Philippus Arabsnak tartották).
Filmrészlet: Monty Python – Brian élete (1979).
Az ókori szentenciának ható jókívánságot a „padlóla” került büszt fotója ihlette 2020-ban.
Thuküdidészt, a görög klasszikus kor legnagyobb történetíróját (Kr. e. 460–396 körül) ábrázolja a gyűjtemény egyik portréja, amely a római császárkor elején készült, a típus azonban a Kr. e. 4. század elejére keltezhető. Ez a pentélikoni márványból faragott szobor befejezetlen maradt – jól látható a fül mögötti sáv részleteiben.
Thuküdidész már a harcok kitörésekor elkezdte írni művét a peloponnészoszi háborúról (Kr. e. 431–404), amely az Athén vezette déloszi szövetség és a spártai vezetés alatt álló peloponnészoszi szövetség között dúlt. Maga is részt vett a harcokban, ám mivel flottájával későn érkezett Amphipolisz felmentésére, száműzték. Ezek a tapasztalatok is áthatják történetírói attitűdjét: nem csupán a háború és a korszak legfőbb eseményeit mutatta be, hanem oknyomozó, összefüggéseket kereső módszerével mindkét fél szempontjairól igyekezett számot adni. Elbeszélésébe beszédeket is szőtt, hogy a valóságot több oldalról világíthassa meg, szorosan tartva magát az elhangzottak gondolatmenetéhez. (1. 22)
Művének központi helyén szerepel a gyakran idézett, drámai hangvételű szakasz: a méloszi dialógus. Az athéniak arra kérik a mélosziakat, hogy az ő oldalukon lépjenek be a háborúba. A kis sziget a jogszerűségre hivatkozva semlegességet kér, amelyet a szabadságára büszke Athén önmagával meghasonlásban, a nagyhatalmi politizálásra hivatkozva megtagad.
Ekkor hangzik el az örökérvényű mondat: “Az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen örököltük, s minden időkre érvényes örökségként is fogjuk hátrahagyni.” (5.105, Muraközy Gyula fordítása)
Mélosz elpusztult.
A méloszi dialógus a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak előadásában:
Borítókép: Részlet Thuküdidész művének egyik kéziratából (Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, ms. C. Plut. 69.2, fol. 513v.,) a fotó forrása: Wikipedia.
Minden testi dolog rohanó vízfolyás,
minden lelki jelenség álom és ködkép,
az élet harc és számkivetés,
az utókor dicsérete feledés.
Marcus Aurelius, Elmélkedések
Huszti József fordítása
A római császárkori Egyiptomban szokás volt, hogy az elhunytak képmását vékony fatáblára festett portrén örökítették meg, amelyet a múmiapólyába illesztve az arc fölött helyeztek el.
Az Antik Gyűjtemény festett múmiaportréiEzek az élénkszínű, az ábrázolt személyt a korabeli divat szerint megjelenítő portrék gyakran meglepik mai szemlélőiket életszerűségükkel, frissességük pedig ösztönzően hat: Alexandra Dillon amerikai képzőművész például használati tárgyakra – ecsetre, fejszére, ásólapátra – fest arcokat a múmiaportrék stílusában.
Az alábbi kisfilm a Metropolitan Museum filmarchívumából származik. Andrea Simon, Bob Rosen és Richard Brilliant 1988-as alkotásában a portrék monoton egymásutánját a zene és az ismertető szövegek mellett egyiptomi útikalauz és ókori szövegek egyvelege kíséri. A film több mint ötven festményt mutat be, az egyiket a Szépművészeti Múzeum őrzi. Az Antik Gyűjtemény múmiaportréiról és a darabokkal kapcsolatos kutatásokról a Múzeum honlapján írtunk bővebben.
A nyitókép forrása: alexandradillon.com.
Szólok végül a menny adományáról, az egekből
Harmatozó mézről. Méltasd ezt is figyelemre,
Maecénás! Kicsi lényekről hallasz ma csudákat:
Sorra egész nemzetségek, népek hadi dolgát,
Erkölcsét dalolom, buzgalmát, hős vezetőit.
Semmi csekélység ez, de megőrzi nevünk e csekélység,
Hogyha az ég se hagy el s odahallgat imánkra Apolló.
Vergilius, Georgica, IV. könyv
Lakatos István fordítása
A nyitóképen:
A méhektől megcsípett Amor Venushoz menekül
Dirk de Quade van Ravesteyn krétarajza, 1600-as évek
Szépművészeti Múzeum, Grafikai Gyűjtemény
A peloponnésosi háború első szakaszában (Kr. e. 431–421) nem csupán a harc, hanem egy ismeretlen betegség is tizedelte Attika lakosságát. Kr. e. 429-ben a járvány áldozatául esett maga Periklés is. Plutarchos, aki szerint az athéni államférfi hosszan gyötrődött a betegség tüneteitől, hozzáteszi: Periklés jelleme mit sem változott a szenvedéstől. Egy történet szerint ugyanis, amikor egy barátja meglátogatta, gúnyosan mutatta neki az asszonyok által ráaggatott talizmánt: „nagyon nagy betegnek kell lennie ahhoz, hogy eltűrjön ilyen balgaságot” (Plutarchos: Párhuzamos életrajzok – Periklés 38,4, Máthé Elek fordítása).
A görög-római világban az amulettek egyik leggyakoribb felhasználási területe a gyógyítás volt, de alkalmazták őket szerelmi vágy felkeltésére vagy részegség ellen is. Tágabb értelemben amulettnek nevezünk minden olyan tárgyat, amelyeknek védelmező, szerencsehozó képességet tulajdonítottak. Sokat közülük ékszerként is viseltek, vagy éppen szalagként kötöztek bokára, csuklóra, mint ma a barátság-karkötőket. Rendeltetésük, formájuk és anyaguk is rendkívül színes képet mutat – az ókori ember szemében a különféle kövek, amelyeket a vésnökök képekkel, varázsjelekkel és szövegekkel díszítettek, varázserővel bírtak. A hasonló tárgyak védelmező funkciója az antikvitás után sem ismeretlen: a varázsgemmák alakjára és funkciójára emlékeztet az Egri csillagokban Jumurdzsák gyűrűje, a balkáni néphagyományban pedig ma is jelen van a szalagamuletteket idéző szokás, a márciuska felkötözése.
