Nagy Árpád Miklósnak
Organikus kő. Nem ág nő belőle,
mégis terem. Szeme almái… Nézd!
A visszhangos fehér teremben ott áll,
és mi megállunk a törött titoknál –
bennünk hajt ki, belénk nézi magát,
terhes asszonyok méhét megpuhítja,
gondterhelt férfi szívét megpuhítja,
a hideg üres és ásványi térben
a kőből hajol ki, kihajt a szem,
az ember-forma isteni tekintet
a vak anyagból sugárzik elő,
s ki megkövülten nézi, érzi, lába
a kőkockákba legyökerezik,
kockáznak vele a nagyobb erők,
se holt, se élő, köztes térbe dobva
csak része a nagy tervnek, át meg át-
járja a lélek, lélegzettelen.
Kockázat ez: ki kőre néz – kire? –
maga mered márvánnyá, mégis él.
Micsoda csend, miféle dobogás,
kövek édene, a közös tudás
szégyene, öröme, szédülete,
él, él, nem él, ki néz kit, kőtükör,
sík kőlap, rajta név. Azé, ki néz.
Szabó T. Anna
Ifjúfej töredéke (Fotó: Gáti György)
