Lexikon

Martialis

Marcus Valerius Martialis római epigrammaköltő 38 és 41 között született a hispaniai Bilbilisben. 64-ben költözött Rómába, ahol földijei, a Senecák támogatták és fontos csoportokkal ismertették meg. 80-ban kiadott egy epigrammagyűjteményt (Liber spectaculorum) a Colosseum megnyitásának alkalmából. Valószínű, hogy a kötetet udvari megrendelésre írta, és ez esetben már bizonyos ismertségre kellett szert tennie költőként. 84-től gyakorlatilag évente adott ki egy-egy könyvet. Először a Xenia és az Apophoreta gyűjteményeit, majd az epigrammák XII könyvét, összesen mintegy 1500 költeményt. Az első két gyűjtemény rövid, leíró típusú epigrammákból áll, amelyek egy-egy ajándéktárgy felirataként szerepelnek: a xenia a Saturnalia alkalmából adott ajándéktárgyakat, az apophoreta a lakomákon a vendégeknek adott, elvihető ajándékot jelenti. 98-ban Martialis visszatért Bilbilisbe, ahol 104-ben halt meg.

Az első három gyűjteménytől eltekintve a martialisi epigramma meglehetős változatosságot mutat metrikai és terjedelmi szempontból. Noha a leggyakoribb a rövid, disztichonos változat, sok más metrum is előfordul, a terjedelem pedig akár a negyven sort is elérheti. A Liber spectaculorum, a Xenia és az Apophoreta leíró jellegű költeményei után a corpusban a gúnyepigramma szerezte meg a központi szerepet. Ebben a tekintetben Martialis továbbfejlesztette a hagyományt: a komikus, szatirikus elem korábban nem kapott ekkora hangsúlyt (csak Lukillios említhető mint közvetlen előd). A csattanóra kiélezett forma egy előkészítő, elleplező rész és a váratlanul kimondó zárlat feszültségén alapul. Egy helyzet leírása révén hamis várakozásokat kelt, majd paradoxonnal oldja fel a feszültséget. Éltető eleme tehát valamilyen ellentmondás feltárása. Martialis ugyanakkor messzemenően hasznosítja az epigramma műfajának konvencionális spontaneitását. Az epigramma ugyanis mindig olyan beszédhelyzetből szólal meg, mintha közvetlenül reagálna valamilyen jelenségre; például leírná azt a tárgyat, amely éppen az olvasó kezében van, vagy egy olyan ember aktuális viselkedésén gúnyolódna, akit a hallgató is ismer. Ez a műfaji konvenció természetesen nem zárja ki, hogy fiktív nevekhez kapcsolódó epigrammatémák, motívumok és csattanók generációkon át vándoroljanak - megőrizve a spontaneitás illúzióját. Martialis azonban a spontaneitás konvencióját összekapcsolja a városi élet hétköznapi tapasztalatának ábrázolásával, és költészete megkülönböztető vonásának tekinti a realitás közvetlenségét. "Hoc lege, quod possit dicere uita 'meum est'" (Ezt olvasd, amit maga az élet a sajátjának ismerhet el), írja egyik versében (X. 4,8), majd két sorral odább még hozzáteszi: "hominem pagina nostra sapit" (Az én könyvemnek emberíze van). Egy hajlékony és szórakoztató forma fogja tehát a hétköznapi tapasztalatot a maga ellentmondásos jellegében közvetíteni.
Gyakori témája az irodalmi polémia, a cliens-költő panasza, vagy a motívum másik oldalaként hízelgés a patronusnak (aki lehet a császár is). Ezek az epigrammák megteremtenek egy olyan kontextust, amelyben az élet mindenféle eseményét kinevető számtalan epigramma olvasható: a cliens-költő szórakoztatja velük részben pártfogóját, részben egy szélesebb olvasóközönséget.

Hajdu Péter
2009