Lexikon

Római epigramma

A görög epigramma a hellénisztikus korszakban szabadult meg a tárgyhoz kötöttségtől és a gyakorlati céltól, amely addig jellemezte. Mindaddig egy olyan tárgy felirata volt, amelyre vonatkozott: síré vagy felajánlási tárgyé. A feliratjellegből adódó rövidséget és az alkalmi, praktikus jellegnek legalábbis az illúzióját a műfaj továbbra is megőrizte. A Kr.e. 70. körül a gadarai Meleagros által összeállított epigrammagyűjtemény (a Koszorú) - amely ugyan nem hagyományozódott, de anyagának jelentős része bekerülhetett az Anthologia Palatinába - már több, jól elkülönülő műfajváltozatból válogathatott. A bizánci gyűjtemények taxonómiája hét típust különböztet meg a görög epigrammakincs egészében. Van votív (fogadalmi) és a sírepigramma (amelyek lehetnek fikciós jellegűek), van leíró, szerelmi, buzdító, sympotikus (vö. lakoma) és gúnyepigramma.
Az első latin költő, akitől jelentős mennyiségű epigramma maradt fenn, Catullus. Találunk néhány buzdító típusú (95, 100, 102) és sír- vagy gyászepigrammát (96, 101) közöttük, de az anyag legnagyobb részét a szerelmi és a gúnyversek teszik ki. Még ez utóbbiak között is 1:2 az arány. Úgy látszik tehát, hogy már Catullusnál megalapozódik a latin epigrammaköltészetre később is jellemző tendencia, hogy a gúnyolódó, szidalmazó jellegre esik a hangsúly.
Elszórt forrásokból úgy tudjuk, hogy a római elit szórakozásaihoz hozzátartozott néhanap epigrammák (de nem sok epigramma) alkotása. Ezért a jelentős időbeli távolságot Catullus és a következő epigrammaköltő, Martialis között egy nehezen megragadható, de létező irodalmi kommunikációs gyakorlat hidalja át. Martialisra azonban, úgy látszik, elsősorban Lukillios hatott, a Rómában élő Nero-kori görög epigrammaköltő, aki gúnyepigrammára, mégpedig az embertípusokat kifigurázó versre specializálódott. Martialis az egyetlen a kanonikus római költők közül, aki kizárólag epigrammákat írt.
Alkalmi versként, kisebb presztízsű műfajként, az iskolai tevékenység melléktermékeként vagy szabadidős játszadozásként a műfajt egészen az ókor legvégéig művelték. Jelentős mennyiségben őrizte meg őket az Anthologia Latina, ez a 6. századi Africában összeállított versgyűjtemény, amely a császárkor sok költői műfajából és sok költőjétől tartalmaz verseket - epigrammából igen sokat. A kései epigrammaköltészet játék-jellegét jelzi például a uersus serpentinus formája, amelyben a hexameter eleje azonos a pentameter második felével: a technikai virtuozitáson kívül alig tud másról szólni. Írt ilyeneket a talán a 3. századra tehető Pentadius és a 6. század eleji Africában alkotó Luxorius is.
Szerepet játszott a műfaj a 4. század két jelentős költője Ausonius és Claudianus költészetében is. Az előbbi több epigrammaciklust is írt (szerelmi epigrammák Bissulához, A tizenkét Caesar), műveinek 19. könyve pedig vegyes epigrammákat tartalmaz. Gúnyepigrammáiban görög mintákat követ, és hajlamos túlmagyarázni a poént. Claudianusnak a carmina minora gyűjteményében maradtak fenn epigrammái, leginkább ujjgyakorlatok. Néhány vértelen gúnyepigrammán kívül főleg tárgyleírások, amelyek az ellentétek szembeállításával játszanak el az epigramma dialektikus, logikai hagyományát folytatva.

Hajdu Péter
2009