| Lexikon | |
| Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
|
Phalanx
A phalanxokban vívott harcmodor folyamatosan fejlődött ki. Az idők során mind tovább fejlesztették, hogy alkalmas legyen taktikai manőverek végrehajtására. A klasszikus "spártai phalanx"
A mozgó phalanx mindig jobbra tartott, mert minden tagja önkéntelenül ebbe az irányba, a szomszédja pajzsának oltalmába húzódott. Amikor a két sereg összecsapott, az összesen mintegy 30-40 kilót nyomó páncélban és fegyverben, futva tették meg egymás felé a kb. 150 méteres távot, és homlokegyenest nekirontottak a másiknak. A phalanxok egyenlő erőkkel ütköztek egymásnak az arcvonal egész hosszában. A feladat az volt, hogy az ellenség csatasorának szemben lévő szárnyát felszakítsák és megfutamítsák. Minden katona kiválasztotta a maga ellenfelét, és az összecsapás pillanatában lándzsájával két pajzs között, a test páncéltól födetlen részeit kereste. Ahogy a megtorpanó első sorra rátorlódott a második, a harmadik és a következő sor, a phalanx összesűrűsödött - néhányan már az összecsapás kezdetén a földre kerültek. Ilyenkor rés keletkezhetett a pajzsok falában. A második és harmadik sor emberei mindent elkövettek, hogy kiszélesítsék a rést, viszonylag védett helyzetükből döfködve lándzsájukkal. Ezután "pajzsaik nyomásával" próbálták tovább tágítani a rést. Ennek következtében szakadás is bekövetkezhetett, amikor az elöl állók, akikre a legnagyobb erővel nehezedett az ellenség nyomása, megfutamodtak. Ha egyszer a phalanx szétszakadozott, a vereség is elkerülhetetlen volt - az ellenséges hopliták, akik előtt szabad tér nyílt, megfutamították őket. A menekülő hopliták üldözését azonban nem tartották fontosnak. (Ld. a tropaion című szócikket.) Epameinóndas találmánya - a "ferde ék" - Kr.e. 371 Epameinóndas, a nagyszerű hadvezér bebizonyította, hogy a phalanx alkalmas harcmezőn végrehajtott taktikai hadmozdulatokra is, amelyek akár az ütközet kimenetelét is eldönthetik. A leuktrai csatában, amelyben a hatezer thébai harcos tizenegyezer spártaival állt szemben, Epameinóndas megnégyszerezte a balszárnya erejét, de úgy, hogy az ellenség nem vette észre, hogy ehhez meg kellett gyengítenie a jobbszárnyat. A spártaiak arra számítottak, hogy az összecsapás a szokásos módon fog lezajlani, és a phalanxok egyenlő erőkkel ütköznek majd egymásnak az arcvonal egész hosszában. Elmulasztották időben megerősíteni a veszélyeztetett szakaszt, ezért soraik széttöredeztek, és súlyos veszteségeket szenvedtek, míg thébai áldozatok alig voltak. Epameinóndas ezzel egy támadó és egy védő szárnyra osztotta hadát. A megerősödött szárnynak az volt a feladata, hogy az ellenséges arcvonal legerősebb részét rohamozza. Ezt az egy pontján döntően megerősített hadrendet nevezzük ferde éknek. Ez a taktika szakít azzal a hagyományos felfogással, amely szerint az erősebb szárnyak támadják a gyengébbeket. A spártaiak nem tanultak az esetből, és kilenc évvel később, a mantineiai ütközetben ismét hagyták magukat meglepni, és vereségeket szenvedtek, mégpedig ugyanazon a módon, mint a korábbi csatában. Epameinóndas épp a kivívott győzelem pillanatában esett el, részben azért, mert a phalanx megújításával kísérletező parancsnoknak eleve nagyobb személyes kockázatot kellett vállalnia. Makedónia - a phalanx fénykora Thébai hadvezér nélkül maradt - a hatalom súlypontja a régi déli és közép-görögországi városokból mindinkább északra tolódott. Energikus új királya alatt Makedónia helyi hatalommá nőtte ki magát. Philippos, aki ismerte Epameinóndast és nagy csodálója volt, úgy szervezte át a makedón sereget, hogy a korábbinál alkalmasabb legyen taktikai manőverek végrehajtására. Míg Epameinóndas taktikája kizárólag a gyalogságnál érvényesült, Philipposnál már az egész hadinépet érintette. Kr.e. 338. augusztus 2-án a chairóneiai csatában megsemmisítő csapást mért a görög polisok egyesült seregeire. A makedón phalanx első nagy vizsgája volt ez: a gyalogság csalogató taktikája közben a balszárny lovassága támadásba lendült, és éppen ott, ahol az ellenség a legerősebb volt. A csatában a balszárny lovasságát az ifjú Alexandros vezette. Ez lényegében az Epameinóndastól tanult stratégia volt jóval nagyobb dimenzióban. J. Keegan, A hadviselés története, Budapest 2002. c. könyve nyomán |
|
|||||||||||||||||||||||
