| Lexikon | |
| Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
|
Nagy Á.M., Classica Hungarica (II) A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének története a kezdetektől 1929-ig - megjelent a Holmi 2007. májusi számában1908-1914: ár és apály
Arndt tanácsadói tevékenységének első nyoma egyidejű gyűjteményének megvásárlásával. Mindössze egy héttel a szerződés aláírása után R. Serrure párizsi kereskedő egy peplosos nőalak torzóját kínálja eladásra - Arndt tanácsára, mivelhogy a darab közeli rokona a Múzeum újonnan szerzett egyik szobrának. Az eset pontosan mutatja a korszak vételi ügyeinek szkhémáját: Arndt, a Múzeum antik szobrainak messze legjobb ismerője, aki még az eladásuk után is sajátjainak érezte darabjait, tudományos és múzeumi szempontok alapján ajánl (olykor nem is a saját tulajdonában lévő) darabokat a gyűjtemény fejlesztésére, vagy akadályozza meg hamisítványok megvételét; leveleinek leegyszerűsített magyar átiratát terjeszti elő Wollanka, Kammerer pedig saját mérlegelése alapján, a Múzeum gyarapítási keretének terhére hozza meg a minisztériumnak csupán jóváhagyásra fölterjesztett döntését.
Az 1909-es esztendő jórészt az Arndt-márványok ügyeinek intézésével telt (elsősorban is az actiumi relief megsérülése nyomán kialakult helyzet novemberig tartó lezárásával), a következő kettő viszont pontosan megmutatta az Antik Gyűjtemény első korszakának lehetőségeit és korlátait. Arndt révén 1910-ben négy újabb szobor került a Múzeumba: egy jelentős mű (ún. Isis Pelagia, amelyet korábbi fő megbízójával, a koppenhágai C. Jacobsennel való szakítása után ajánlott fel Budapestnek), valamint három portré. Néhány héttel később Arndt felkínálja nagy értékű terrakotta-, váza- és bronzgyűjteményét is, ami "kitűnő alapja lenne egy kezdődő antik gyűjteménynek" - ezt viszont Kammerer tüstént elutasítja. A Szépművészeti Múzeum antik művekkel való koncepciózus gyarapítása ekkor tehát főleg a szenvedélyes gyűjtő, Arndt szívügye, aki nyíltan föl is ajánlja Kammerernek segítségét egy Antikensammlung kialakításában, hiszen most van talán az utolsó esély egy komoly együttes létrehozására. Kammerer márványszobrok megvásárlására nem sajnálja a pénzt, ám az antik művészet, de még az antik szobrászat ezeken túli területe számára "...a mi gyűjtésünk és megvalósítandó feladatunk körén kívül esik". Felfogása a kor átlagának felelt meg, és pontosan tükrözte a magyar múzeumügy korabeli koncepcióját: a szép- és az iparművészet közötti különbség fontosabb az antik művészeti hagyomány egységénél.
A fenti hármas szereposztás azonban csak ideig-óráig működhetett. Arndt 1910-től többször is összefoglalta az európai műtárgypiac fő jellemzőit: egyre szigorodó kiviteli szabályok, a kontinens nagy múzeumainak visszavonulása, Amerika mindent elsöprő tőkeereje, a megszerezhető darabok rohamosan növekvő ára s végül az egyre tökéletesebb hamisítóipar. Bár nyilvánvaló, hogy ebből az összegzésből az ő közvetítői szerepének nélkülözhetetlen volta is kiviláglik, szerepe valóban nélkülözhetetlennek bizonyult. Arndt, aki a jelek szerint becsülettel tudta összeegyeztetni a tudományos tanácsadó és az eladó ellentétes szerepköreit, lassan belátta, hogy a múzeum nem akar (a gyűjtőkör kiszélesítésében) vagy nem képes (elsősorban hozzáértés, olykor anyagi lehetőségek híján) az általa tanácsolt úton haladni. 1912-től már érezhetően fogyó türelemmel magyarázta, mit miért lenne érdemes megszerezni, 1913-ra pedig gyakorlatilag teljesen visszavonult.
Néhány hónappal később került sor a Wollanka-korszak legnagyobb szabású vállalkozására. 1912 nyarán kalapács alá került Párizsban a főleg szobrokból és görög geometrikus vázákból álló Lambros és Dattari-gyűjtemény. Kammerer felkészült az árverésre, külön keretet kért rá a minisztertől. Felterjesztése világosan mutatja a hivatalnok igazgató szellemi, de legalábbis muzeológiai fejlődését: "E két gyűjtemény anyagából leginkább az antik bronzok érdekelnek bennünket, mert antik plasztikai gyűjteményünkből ezek még teljesen hiányoznak. Midőn a dr. Arndt-féle antik szoborgyűjtemény megvételére szerencsés voltam engedélyt nyerhetni, az a cél vezérelt, hogy a törvény rendelkezése szerint létesülő nagy gipszöntvény-muzeumunkban alkalom adassék a közönségnek eredeti antik szoborműveknek a gipszöntvényekkel való összehasonlításra, mert ezek hiányában a gipsz-másolatok a kellő haszonnal nem tanulmányozhatók."
Kammerer elérte, hogy gr. Zichy János miniszter húszezer koronás kerettel kiküldje Wollankát Párizsba. "Az antik szoborgyűjtemény vezetésével megbízott segédőr" elment az árverésre, de - az Antik Gyűjtemény későbbi történetében példátlan módon - egyetlen fillért sem vásárolt el. Az indok megint csak nem a pénzszűke volt. A márványok "...nem voltak elég jók ahhoz, hogy érdemes lett volna bármelyikőket gyűjteményünk számára megvenni. A bronzok között volt nehány határozottan kiváló darab, de éppen ezek oly rossz karban voltak, hogy lemondtam a megszerzésükről". Útját mégsem tartotta hiábavalónak, mert tájékozódott a párizsi műkereskedelem általános helyzetéről. Wollanka érvei mindkét alkalommal megtámadhatatlannak látszanak: a darabok művészi színvonala nem éri meg a kért árat. Ez akár a felelős kutató hangja is lehetne - ha nem a tehetségtelenséget álcázná. Wollanka ugyanis az alkalmatlan múzeumi kutató egyik archetipikus kifogása: a nondum matura est gőgje mögé bújva rendre kitért a vásárlások felelőssége elől. "Csakis főműveket veszünk" - utasította el valamennyi ajánlatot, ahol nem támaszkodhatott Arndt tudására. A Wollanka-korszak vételi ügyeinek áttekintése ugyanis megdöbbentő képet mutat: minden megvalósult vásárlás Arndthoz kapcsolódik. Valahányszor Wollanka volt az egyedüli szakértő, az ügy kudarccal végződött, holott a korábbi antik vásárlások hírére a korszak legjelentősebb műkereskedői (P. Hartwig, W. Helbig, C. és E. Canessa) keresték meg ajánlataikkal a Múzeumot. 1912-1913-ban, tehát Arndt visszavonulása után az Antik Gyűjtemény egyetlen művet sem vásárolt.
1914-1918: az első aranykor. Hekler Antal múzeumi őr
Hogy mekkora változást jelentett Hekler kinevezése, jól mutatja a nevéhez fűződő első két múzeumi irat. Alig három héttel áthelyezése után fölterjesztést készített a miniszternek, hogy "örök letét gyanánt... helyeztessék át" a Nemzeti Múzeumból tizenhat antik műtárgy: a perinthosi kuros, a Troasban talált Dionysos, a palmyrai női mellkép, valamint tizenhárom egyiptomi kőemlék. Hekler tehát elsőként fogalmazta meg a feladatot: a tágan értelmezett antik szobrászat hazai múzeumokban szétszórt emlékeinek összegyűjtését.
Hekler második lépése sem kevésbé fontos. Újabb egy hónap múltán Münchenbe és Párizsba indult "antik plasztikai tárgyak megtekintése és esetleges megvásárlása érdekében". Az út eredményeként vette meg a múzeum Arndt korábban elutasított, hatszázötven tételes terrakottagyűjteményét és az attikai Velanideza nekropolisából származó késő-klasszikus torzót, máig az Antik Gyűjtemény egyik legbecsesebb szobrát. E vásárlás pontosan megmutatja Hekler szerzeményezési koncepcióját. ő is a plasztika körén belül maradt ugyan, de a terrakották révén új esztétikai és kutatási lehetőségekkel gazdagította a gyűjteményt (ráadásul olyan együttest sikerült megszereznie, amely átfogó képet ad a műfaj történetéről a mykénéi kortól a római császárkorig), a "Wir kaufen nur Hervorragendes" fentiekben bemutatott időszaka után pedig valóban tudott főművet vásárolni. Világosan látta, hogy az 1908-as alapvetés után a Múzeum lehetőségeit elsőrangú művekre kell összpontosítani.
Az első sikeres volt: a kor másik nagyszerű régész-műkereskedője, Ludwig Pollak közvetítésével került Budapestre a Gyűjtemény portrégalériájának két kiemelkedő darabja, a Hermarchos és az ún. Pittakos. Pollak a büsztökkel együtt egy archaikus lófejet is vételre kínált, ezt azonban Hekler nem fogadta el - a pénzt egy sokkal nagyobb jelentőségű mű megszerzésére szánták. A tarentumi istennőről van szó. Hogy a szobor megszerzéséért folytatott nemzetközi küzdelemnek magyar szála is lett volna, korábban csak az antik gyűjteménybeli szájhagyomány őrizte meg. Nemrégiben előkerült iratok alapján azonban a történet viszonylagos pontossággal rekonstruálható. A szobrot 1915. IX. 28-i levelében ajánlotta fel a Múzeumnak J. Hirsch műkereskedő. Hekler tudta, mi a tét: "Mindent el kell követnünk, hogy megragadjuk a nagyszerű lehetőséget" - írta Arndtnak. Hekler és Petrovics erőfeszítéseik és kormányzati kapcsolataik révén elérték a szinte lehetetlent: a jelek szerint a magyar kormány az I. világháború harmadik évében biztosítani tudta az egymillió márkás vételárat!
"Múzeumuknak most olyan vásárlásra nyílt lehetősége, amilyenre évtizedekig nem fog, de talán soha többé." Bárhogy volt is, a Múzeum és a magyar kormányzat az államrezon jegyében nem szállt versenybe a Vilmos császár személyes (és bőkezű anyagi) támogatását élvező berlini múzeummal. Hekler utólag így foglalta össze a történetet: "Ezért a szoborért egymagáért érdemes Berlinbe utazni, és bizonyára sokak vándorlásainak ez az emlék lesz a fő czélja. Bevallom, nehéz szívvel irom le e sorokat, mert ha nem élünk ily rendkivüli és nehéz időket, úgy minden valószinüség szerint Berlin szerepét Budapest vette volna át." A harmadik nagyszabású kísérlet Zsolnay Adolf (Adolf Wix von Zsolna) diplomata, a Monarchia kavalai konzulja gyűjteményének a megszerzésére irányult. Heklernek sikerült elérnie, hogy a főleg Thasoson talált márványokból álló együttes huszonkilenc legjobb darabja letétként a Múzeumba kerüljön, és az iratokból nyilvánvaló, hogy ezt csupán a megszerzésükre irányuló első lépésnek tekintették. A Monarchia összeomlása után azonban Zsolnay visszakérte a gyűjteményt, s csupán egyetlen, időközben megszerzett, Rómából származó domborművet hagyott ajándékul Budapesten. Kitérő: a mediterraneumi magyar ásatások terve
A mediterraneumi ásatást és intézetet tehát a nemzetek (ekkor még) békés versengésének eszközéül szánták kezdeményezői. Ismeretes, hogy ez a fajta agón volt a korabeli Großarchäologie fő politikai hajtóereje - a múlt "gyarmatosítása" párhuzamosan haladt a Föld fehér foltjainak eltüntetésével ésa gyarmatbirodalmak kiépítésével. Magyarországon mindez sajátos árnyalatot kapott: közvetlen ösztönzője a Monarchia két pólusa közötti vetélkedés és a magyar önállóság, valamint a nemzetiségekkel szembeni "kultúrfölény" demonstrálásának kényszere volt. Ám ezeknél is erősebbnek bizonyult egy másik, a magyar történelemből túlontúl jól ismert paradigma, ami egyúttal az ókortudomány egyik, találóan defenzív opportunizmusként meghatározott felfogásának legnagyobb hatású magyar programja is. Bár a görög régészet irányítója, P. Kavvadias és W. Dörpfeld, az athéni Német Régészeti Intézet vezetője pártolta az ügyet, s már az intézet költségvetése is elkészült, a tervezés utolsó szakaszában megbukott a Tisza-kormány. Nemzeti retorikájú utóda pedig "úgy ítélt, hogy nekünk itthon még annyi teendőnk van, hogy ilyen vállalkozásba nem bocsátkozhatunk". Egy következő kormányzat azonban újra csak a nemzetközi szempontot ítélte fontosabbnak. Jankovich Béla miniszter 1914-ben három kutatót kért fel a lehetőségek feltárására. Pósta Béla egy általános jellegű török-magyar intézetet tervezett; Darkó Jenő az ásatások helyszínéül Phrygiát (Hierapolis, Laodikeia) javasolta, Hekler pedig Kilikiát.
Másfél évvel később, 1917 februárjától megkezdte működését a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet. Vezetőjéül, múzeumi állásának megtartása mellett, Heklert nevezték ki. Bár egyelőre föltáratlan, hogyan kapcsolódik az Intézet megalapítása az imént tárgyaltakhoz, a kérdésre váratlanul vet fényt az a forrás, amelyet az MTA Művészettörténeti Intézetének Irattára őriz: ismeretlen személy által készített "szöveggyűjtemény", amely a Hekler Konstantinápolyban írt leveleiből összegépelt régészeti adatokat és a Tudományos Intézet tevékenységére vonatkozó részleteket tartalmazza. Az intézet hivatalos célja a tudományos utánpótlás biztosítása volt. A Hekler-levelekből azonban kiderült egy másik, diplomáciai titoktartásba burkolt feladat is: éppen az ásatás megszervezése. 1917. IV. 4-én például ezt írta Hekler az ismeretlen címzettnek: "S neked azt is megsúghatom, hogy az ásatások ügyében már török részről történtek ajánlatok. Türelemmel az érett gyümölcs az ölünkbe fog hullani. E tárgyban bizalmas jelentést küldtem Kunonak (Klebelsberg - N. Á. M.). Remélem, nagy lesz az öröm. De egyelőre a dologról nem szabad beszélni." V. 7.: "Az ásatások ügyében is már teljes sikerrel csaknem befejeztem az előzetes tárgyalásokat. A háború érjen csak véget: rögtön munkába állhatunk."
Bár Petrovics kérését egy következő kormány váratlan módon teljesítette, 1918 tragikus őszén Hekler kilépett a Múzeumból. Távoztával lezárult a Gyűjtemény egyik virágkora. Alapja két tényező szerencsés és egyelőre megismételhetetlennek bizonyult együttállása volt: a kulturális kormányzatnak a legendás főigazgató által fölerősített jóindulata találkozott egy fiatal kutató felkészültségével, tett- és becsvágyával. A Hekler-korszak mérlege: fontos darabok és főművek megszerzése, a Gyűjtemény helyének alapjában máig érvényes kijelölése az országos múzeumi hálózatban, az első érdemi állandó kiállítás megrendezése, egyetemi oktatótevékenység, az antik művészet fáradhatatlan népszerűsítése, s mindezektől elválaszthatatlanul a mindezek alapját adó, nemzetközi mércével is jelentős tudományos teljesítmények. Ezenkívül pedig a magyar klasszika-archaeológia átfogó bázisainak megteremtésére tett kísérletek, ívük az egyetemtől a külföldi tudományos intézeten át az ásatásig terjedt. Hiszen alighanem ilyen kísérletként érdemes értelmezni Hekler 1917-es, talán a müncheni múzeumokat és a tanszéket, valamint az aiginai ásatásokat egyaránt vezető Furtwängler mintáját követő álláshalmozását, függetlenül attól az itt tárgyaltak szempontjából amúgy is érdektelen kérdéstől, mennyi személyes ambitio társult hozzá.
A fenti áttekintésből egyúttal az 1908-1918 közti korszak fő sajátossága is kirajzolódik. Arndtnak és Heklernek az antik szobrászat iránti rajongásból származó fáradhatatlansága és európai szintű szaktudása jelentette azt az erőt, amely alkotó módon volt képes kihasználni a kulturális kormányzat ekkoriban meglévő jóindulatát. Amikor viszont ez az erő hiányzott, "cessavit ars". A Gyűjtemény története később is e két szélső pont között oszcillált. A birodalmi korszak után 1919-1929: átmeneti kor 1918-ban elpusztult a Monarchia. A magyarországi klasszika-archaeológia, néhány évvel újjászületése és tüstént bekövetkező felvirágzása után új helyzetbe került. A korábbi évtizedeket jellemző kormányzati jóindulat elenyészett, hiszen Magyarország kelet-európai kisállam lett, ennek minden nyomorúságával. A konstantinápolyi intézet megszűnt, a kis-ázsiai ásatás terve végleg ad acta tétetett. Hekler átment az egyetemre, a Gyűjtemény de iure gazdátlanná vált. Akármennyire meglepő is, az országos összeomlást követő évtized a Gyűjtemény történetében mégis inkább az előző korszak ínséges viszonyok között való folytatásának látszik. Bár Hekler nem tartozott a Múzeum kötelékéhez, de facto mégis tovább irányította a Gyűjteményt, és Petrovics égisze alatt igyekezett megtenni, amit megtehetett. Így volt lehetséges, hogy a Gyűjtemény, ahová csupán 1923 nyarán került újra régész Oroszlán Zoltán, Hekler konstantinápolyi asszisztense személyében, egyáltalán működni tudott, amiben persze hatalmas szerepe volt Petrovics hozzáértésének is.
Hekler a következőképpen határozta meg múzeumi helyzetét egy Arndthoz írt 1924-es levelében, amely egyelőre első dokumentuma a két kutató között a háború végén megszakadt kapcsolat újrafelvételének: "Úgy látszik, nem értesült arról, hogy múzeumi állásomat már 1918-ban feladtam, miután nyilvános rendes tanárrá neveztek ki, s az Antik Gyűjtemény vezetését csupán becsületbeli kötelességként tartottam meg… heti egy-két alkalommal szoktam ott dolgozni." A szerzeményezést azonban lényegében továbbra is ő intézi, "mivel Petrovics a Gyűjtemény fejlesztésében az ő tanácsait követi". Kettejük nagyságát jól mutatja, hogy ez a kevés milyen sokra volt elég. Ami a szerzeményezést illeti, az élet 1921 nyarán kezdődött újra Beöthy Zsolt irodalmár gyűjteményének részleges megvásárlásával. A felkínált tárgyak közül Hekler választja ki a megszerzendő ötöt, részben minisztériumi keretből, nagyrészt pedig, Petrovics géniuszának hála és első ízben a Múzeum antik vásárlásai történetében, magánadományokból. Hekler fentebb idézett sorai abból az 1924-es leveléből valók, amelynek témája a Gyűjtemény harmadik korszakának emblématikus története. A levél Arndt vételi felajánlására válaszolt. A jelek szerint ugyanis Arndt ott folytatta a Múzeummal, ahol 1916-ban, a berlini istennő történeténél abbahagyta: megvételre kínálta az archaikus görög művészet másik főművét, a kerateai korét. A történet, amelynek a Múzeum irattárában nincs nyoma, hiszen a két tudós magánlevelezésében zajlott, hamar lezárult. Hiába mozgatott meg minden követ Hekler és Petrovics, a kért összeget (21 milliárd korona a Bethlen-kormány szanálási programjának idején!) lehetetlen volt előteremteni; a szobrot végül a berlini múzeum vette meg. Arndt azonban továbbra is ajánlott vételre darabokat a Múzeumnak, amelyet "félig sajátjának" tekintett. S bár mindegyik kísérlet kudarccal végződött, a levelezés ténye önmagában mutatja, hogy a Múzeumot ekkor még a lehetséges vásárlók körébe sorolták. S a kitartást végül siker koronázta.
A történelmi peripeteia után azonban elfogytak a lehetőségei. Az intézet megszűnt, az ásatás terve meghiúsult. Az általános pénztelenség lehetetlenné tette a szakkönyvek beszerzését, s múzeumi tevékenységének is egyre inkább főleg az akadályait látta - "a zászló elhagyása" miatti nyilvánvaló lelkiismeret-furdalást ellensúlyozó apologetikus hangsúllyal, a háromalakos síremlék ügyének lezáródása pedig azt is nyilvánvalóvá tette számára, hogy nem tudja tovább folytatni a Gyűjtemény fejlesztését. Az egyetemen régészként nem akart iskolát teremteni. Visszavonulásával lényegében újra megszűnt a magyar klasszika-archaeológia. Epilógus A következő mintegy húsz év, a Gyűjtemény történetének negyedik korszaka a quieta non movere jegyében telt. Hekler visszavonulását követően a Gyűjtemény gondozása egyedül Oroszlán Zoltánra maradt, aki 1923 óta dolgozott a Múzeumban. Anyagi lehetőségek nem voltak többé, a korábbi évtizedeket jellemző kormányzati jóindulat megszűnt, hiszen a korszak a világháborút lezáró béke és Magyarország felosztásának revíziója jegyében telt. Az ókorkutatást is a "magyar célú tudomány" határozta meg, nem számítva ennek legnagyobb hatású ellenzőjét, Kerényi Károlyt és körét.
1934-ben törvény határozta meg, hogy a Magyarországon kívül előkerült ókori tárgyak a Szépművészeti Múzeum gyűjtőkörébe tartoznak. Megvolt tehát az elvi lehetősége annak, hogy az Antik Plasztikai Gyűjteményt Antik Gyűjteménnyé fejlesszék, ám nem volt, aki ezt megtette volna. Az új korszak a II. világháború után következett el. Előjátékaként 1943-ban, a háborús veszély miatt a Nemzeti Múzeum átadta a Szépművészetinek a közvetlen gyűjtőkörén kívül eső, nem magyarországi lelőhelyű darabok zömét. A ládákat a kiállítótermekben halmozták fel, s ott csodaképpen sértetlenül vészelték át Budapest ostromát, és békésen várták, hogy valaki fölnyissa őket. Ez négy évvel később, 1947-ben következett be, amikor Szilágyi János György klasszika-filológus a Szépművészetiben kapott állást, és elkezdte leltározni a ládákban lévő tárgyakat: vázákat, terrakottákat, gemmákat, sisakokat. Emellett (az imént említett törvény alapján) Dobrovits Aladár irányításával sorra összegyűjtötték az ország múzeumaiban szétszóródott, oda magángyűjteményekből ajándékképpen bekerült antik tárgyakat.
Az epilógus epilógusaként: a gyűjtemény horizontját az elmúlt évtizedben szisztematikusan, s ha csupán egy-egy szerény darabbal is, de jelentős mértékben sikerült tovább, a klasszikus görög-római világ közvetlen határain túlra tágítani. A görög művészeti anyag néhány legsúlyosabb hézagának kitöltésén és egy nagyszabású, az Actium-reliefek sorába tartozó, már Montfaucon 1717-es művében is közölt dombormű megszerzésén túl, ma már az ibér, a föníciai, a dél-arábiai, a phrygiai, a parthus művészetet is be tudjuk mutatni Budapesten, és a korábbinál sokkal jobban a koptot és a palmyrait. Ha egy évszázaddal ezelőtt az Antik Gyűjtemény feladatának azt tekintették, hogy gipszmásolatokban mutassa meg Pesten a görög művészet klasszicista kánonját, ma azt, hogy a szó legszélesebb értelmében felfogott antik hagyományt láttassa, bár "oligon te philon te", a nézőre bízva a választást. Így mai értelmezésben valósul meg az, amit az első alapító, Pulszky Ferenc 1852-ben a British Museum, de egyáltalán egy múzeum alapfeladataként határozott meg: "Egy olyan múzeumban, amelyet korunk igényei és kutatásai szerint rendeznek be, a civilizált népek műalkotásait kronológiai rendben kellene elhelyezni... mindezen alkotások... hű képet adnának az emberiség művészi fantáziájának fejlődéséről.
Mint a bevezetőben említtetett, a budapesti Antik Gyűjtemény az egyetlen Kelet-Közép-Európában. Érdemes itt befejezésül röviden utalni a prágai Antikensammlung létrehozására tett kísérletre. Ez Ludwig Pollak, a Prágában született nagyszerű kutató és műgyűjtő nevéhez fűződik, akinek emlékiratai jelentik egyelőre e történet egyetlen forrását. 1930-ban a Christie's árverésre bocsátotta a Lansdowne-gyűjteményt. Ezt akarták megszerezni Tomas Masaryk, Csehszlovákia alapítója tiszteletére. "Egész Csehszlovákiában nem voltak említésre érdemes antik műtárgyak. Ennek a kínos hiánynak a pótlására a következő egyszeri alkalom adódott. A prágai parlament nagy pénzalapot szavazott meg Masaryk 80. születésnapjának megünneplésére. A szükséges összeg tehát rendelkezésre állt" - írta Pollak, aki akkor már évek óta fáradozott egy prágai antik gyűjtemény megalapításán. A terv az volt, hogy még az árverés előtt egyben megveszik a gyűjteményt. A folytatás: "Az árverés előtt három nappal táviratot kaptam (egy minisztertől), hogy a dologból nem lesz semmi." A történet vége: "Erőfeszítéseim kudarcának okát sem én, sem mások (befolyásos személyek, köztük egy miniszter, akik hozzám hasonlóan fájlalták a történteket) nem tudták kideríteni." A budapesti Antikensammlung tehát puszta létével az antik művészet európai recepciójának - nevezzük így - nyugati ágához kapcsolódik. Másrészt viszont hatalmas eltéréseket mutat az Európa nyugati felében szokásos modellektől. A klasszika-archaeológia szokásos pillérei: tudományos intézet, ásatás soha nem épültek ki. Egyetlen archimédési pontja létezik, maga a gyűjtemény, amelynek szilárd intézményi keretet ad a Szépművészeti Múzeum. Ez biztosítja tehát az itt tárgyaltak egyik egzisztenciális alapját. Ez azonban önmagában kevés. Története fényesen bizonyítja, hogy létezik egy másik is: a tudományos kutatás, amely az eddigiek során nem bizonyult folyamatosnak. Művelése mindig is egy-két ember elkötelezettségén múlt. Helyzete mint egy szigeté, amely bármikor lakatlanná válhatik, de bármikor, váratlanul újra is éledhet - ahogy másutt már megfogalmazták: a megteremtett hagyomány fonala elszakadhat, a kinyílt virág elhamvadhat. De mindig remélni lehet, hogy előbb-utóbb akad, aki, mint Borges novellájának Paracelsusa, kimondja a szót, amelytől a hamvába holt rózsa újra szárba szökken.
Az Antik Gyűjtemény története hű tükre a magyar történelemnek. Egyrészt annyiban, hogy korszakai jellemzően egybeesnek az ország sorsfordító eseményeivel, s akár egyetlen akta is viszonylagos pontossággal elhelyezhető a magyar kultúrtörténetben (kevesebb pátosszal: a magyar bürokrácia történetében). Ennél jóval fontosabb viszont a másik jellemző: a történelmi meghatározottság nem béklyója, csupán kerete volt mindazoknak, akiket jó vagy rossz sorsuk ide vetett/vezérelt. Nem voltak kiszolgáltatva a körülményeknek, rajtuk múlt, mit kezdenek akár a jó, akár a szörnyű körülményekkel; a Gyűjtemény egyik nagy korszaka a Monarchia boldog éveiben, egy másik a létező szocializmus idején zajlott. A condition humaine-nek ez az archetipikus helyzete jól ismert a görög mitológiából. A hérósok számára megnyíló teret az istenek határozzák meg. De az utolsó szó: a választás joga mindig a hérósoké maradt. |
