Lexikon

Szatíra

A szatíra (satura) talán az egyetlen műfaja a római irodalomnak, amely nem görög minták alapján fejlődött ki. Nevét a satura lanx ('vegyes zöldségáldozat') és a lex per saturam ('salátatörvény') kifejezések alapján vegyes tartalmú (és esetleg metrumú) költeményként értelmezhetjük. Már Ennius (Kr.e. 239-169) írt saturákat, de ezekről keveset lehet tudni azon túl, hogy metrikailag és tartalmilag elegyesek voltak.
Lucilius (Kr.e. 180?-103/102) volt az első költő, akinek szatíráiról némi képet alkothatunk, hiszen 30 könyvnyi korpuszából fennmaradt mintegy 1300 sornyi töredék. Úgy látszik, a pálya végén szatíráit már csak hexameterben írta, de a hexametert mint a szatíra kizárólagos formáját Horatius kanonizálta. A tematikai nyitottság még Luciliusnál is jellemző: irodalmi polémia, filozófiai fejtegetés, nyelvészeti kérdések egyaránt beleférnek, de minden alárendelődik a személyes, önéletrajzi megszólalásnak. Ebből a személyességből is következik, hogy a középpontinak tűnő társadalomkritikai téma agresszív személyes támadások formájában jelentkezik.
A pontosan megnevezett ellenfél személyre szóló kritikája Lucilius után eltűnik a római szatíra történetében, a társadalomkritikai tendencia válik uralkodóvá. Ez mindvégig nagyon konzervatív társadalomkritikát jelent. A szatíra a hivatalos értékrend alapján kritizálja az annak ellentmondó társadalmi gyakorlatot. Nagyon nehéz lenne a római szatírában a fennálló társadalmi rend ellen lázadó tendenciákat felfedezni. A szatíraíróknak legfőképpen a társadalmi mobilitás ellen van kifogásuk, és a költemények éle feltűnő gyakorisággal irányul hátrányos helyzetű, elnyomott, kiszolgáltatott csoportok ellen; a leghosszabb szatírát a nők ellen írta Iuvenalis (Kr.u. 60 k.-138 után).
Horatius (Kr.e. 65-8) a személyes támadásokat az elutasított társadalmi gyakorlatok etikai elemzésével helyettesítette. Az első könyv szatírái kialakítják egy erényes közösség (a Maecenas-kör, a "mi") képzetét, amellyel szembeállítva és amelyhez szólva lehet csodálkozó gúnyolódással boncolgatni, milyen bűnösek és hitványak mások (akik azonban sohasem tartoznak a római társadalom legfelsőbb rétegeihez). A szatírák második könyvében ez az önéletrajzi alaphelyzet eltűnik, és vele együtt a helyes viselkedési módok megmutatásának bizonyossága is. A szatíra a különböző részigazságok, a mindig másképp lelepleződő tévedések vitájának, egymás elleni kijátszásának terepe lesz.
Persiusnál (Kr.u. 34-62) a megértő közeg eltűnik a szatírák vershelyzetéből. Egy tanító próbál párbeszéd formájában életviteli tanácsokat adni itt egy olyan tanítványnak, aki nem akarja és nem tudja a tanácsokat megfogadni. A frusztrált tanító hangja éppen ettől olyan agresszív és durva. A tanácsok a sztoikus etika lazán összekapcsolt vagy összefüggés nélkül egymás mellé rendelt közhelyei, amelyeknek azonban Persius erőteljes nyelvi formát ad vulgarizmusai és meghökkentő szókapcsolatai révén. Ez a stílus volna hivatott a tanítványokat meghökkenteni és felrázni, hogy felismerjék a tanítás igazságát.
A szaggatott és a költői dikció hagyományaival sokszor szembehelyezkedő persiusi előadásmóddal szemben Iuvenalis kifejezetten retorikus szatírákat írt, melyekben a kortárs társadalom bűneit ostorozta. Egy szatíra egy bűnt pécéz ki, és dühödt felháborodással támad neki. A magasztos stílus nagy lendületet ad ennek a felháborodásnak, amely főleg az újgazdag szabadosok, a keletiek, általában az idegenek és persze a nők ellen irányul. Iuvenalis hiperbolikus stílusát jellemezheti, ha összevetjük az örökséghajhászok bemutatását nála és Horatiusnál, aki a II. könyv 5. szatírájában a mítoszparódia lefokozó közegében aprólékosan felsorolta a behízelgés lehetséges eszközeit, míg Iuvenalis kizárólag a betegeskedő öregért bemutatható elefántáldozat irreális lehetőségét boncolgatja.

Hajdu Péter
2007