Lexikon

Ovidius

Ovidius életéről a legfontosabb forrás költői önéletrajza (Tristia IV. 10). Kr. e. 43-ban, Sulmóban született, apja politikai pályára szánta. Ennek megfelelően szónoki és jogi tanulmányokat folytatott, sőt be is töltött néhány közigazgatási tisztséget, bíráskodott bizonyos törvényszékeken. De már fiatalon - az apai tiltás ellenére - a költészetnek szentelte energiáit. C. Valerius Messalla Corvinus baráti-költői köréhez tartozott. Termékeny költői pályáján törést jelentett, hogy Kr. u. 8-ban Augustus a Fekete-tenger partján, a birodalom peremén fekvő Tomiba száműzte. Az ítélet oka nem ismeretes. A száműzetésben sem szűnt meg azonban verselni, és megírt két panaszos elégiagyűjteményt (Tristia; Epistulae ex Ponto), valamint az Ibis című invectivát, vagyis személyes(kedő) támadást. Tomiban halt meg Kr. u. 17-ben vagy 18-ban.

Ovidius (Kr.e. 43-Kr.u. 17 v. 18) elsősorban elégiaköltő volt, az elégiának több változatát is kipróbálta, illetve kialakította. A Tibullus és Propertius nyomán művelt szubjektív szerelmi elégián (Amores) túllépve először szerelmi tankölteményeket írt. Az ókori hagyományban a tanköltemény kötelező metruma a hexameter volt, Ovidius azonban eltért ettől, és disztichonban írta tankölteményeit, és ezzel mégis a szerelmi elégia világához kapcsolta őket. Ugyanakkor az elégia hagyományával ellentétben a témára racionálisan reflektáló, a félvilági életmód eseményeit, aspektusait objektívan, diszkurzív rendben előadó nagykompozíciókat hozott létre (Ars amatoria, Remedia amoris). Nemcsak a parodisztikus tanító attitűd áll ellentétben a római elégia általános alaphangjával, az érzelmeinek, illetve a szeretett lénynek kiszolgáltatott költő panaszolkodásával, hanem A szerelem orvosságainak már témája is: az a gondolat, hogy a szerelem gyógyítható. A csak töredékben fennmaradt kozmetikai tanköltemény (Medicamina faciei femineae) nemcsak a félvilági nők körében fölényes magabiztossággal tájékozódó költőt léptet fel, hanem olyat is, aki tényleg bármilyen témát versbe tud szedni: Ovidius verselési virtuozitásának igazi erőpróbája ez.
A mitológiai nőalakok leveleiben (Heroides) a legkülönbözőbb műfajokban hagyományozódott motívumokat a szerelmi elégia látásmódja egységesíti. Az első 15 levél alaphangja, az elhagyott vagy magára maradt nő panasza, némiképp monotonná válik, de az utolsó hat költemény (16-21) a levélváltás formájával kísérletezik, és ez dinamikusabbá teszi az előadást. A személyességnek és a panasznak itt kialakított formáit alkalmazta Ovidius a két, száműzetésben írt elégiagyűjteményben is (Tristia, Epistulae ex Ponto), azzal a különbséggel, hogy az előbbiben csak a szerelem világmagyarázó erejének mindenhatósága, az utóbbiban már az ovidiusi játékosság is eltűnik.
Propertius római elégiái és főleg Kallimachos Aitiája nyomán alakította ki az aitológiai (eredetmagyarázó) elégián alapuló, jól elkülönülő részekből felépülő nagykompozíciót a Fastiban. A római naptár egészét versbe szedte, ami azonban mégsem lett feltétlenül mechanikus, hiszen semmi sem határozta meg előre, melyik ünnepről mennyi szó essék. Mégis van valami sematikus az "egy hónap - egy könyv" felépítésben, ami az elkészült hat könyv mindegyikére jellemző. Ráadásul minden könyv kb. negyede a hónap nevével foglalkozik (a névadó istenek maguk jelennek meg, hogy a költőt inspirálják), és a hónap utolsó tíz napjára általában aránytalanul csekély terjedelem jut. Bár a mítosz lefokozásának, hétköznapiasításának nyomai felfedezhetők a befejezetlen műben, a Fasti beilleszthető az augustusi aranykor rendszerkonform költeményeinek sorába.
Ovidius egyetlen hexameteres költeménye, a Metamorphoses, az eposz egészen különleges változatát alakította ki. A folyamatosan hömpölygő elbeszélés több száz történetet mesél el, amelyeknek helye, ideje, szereplői, de még narrátorai is különbözhetnek, és virtuóz összekapcsolásuk néhol éppen a kapcsolat hiányát hangsúlyozza. A történetekben elvileg az a közös, hogy mindegyik átváltozásról szól (legtöbbnyire emberek változnak át valami mássá, új alakjukban is megtartva emberi jellemük lényeges vonásait), de az átváltozás sokszor csak ürügye a történet előadásának, és teljesen mellékesen következik be (ha egyáltalán). A mű enciklopédikus teljességet valósít meg, hiszen a világ keletkezésétől Iulius Caesar haláláig mindent elmesél, ráadásul az ókori irodalom legtöbb műfaji kódját mozgósítja (eposz, tanköltemény, filozófiai értekezés, tragédia, komédia, epyllion, szerelmi elégia, szónoki beszéd). Mivel az átváltozás éppúgy bekövetkezhet az isteni büntetés következtében, mint jutalomból, kegyelemből vagy csak úgy, a mű ellenáll annak az olvasói törekvésnek, hogy az isteni hatalom vagy általában a világ működését illetően végső következtetéseket vonjunk le.

Hajdu Péter
2007