Lexikon

Horatius lírikus költészete

Kr.e. 65-ben Venusiában született. Apja, aki felszabadított rabszolga volt, mindent megtett, hogy jó nevelésben részesítse. Ennek érdekben még Athénba is elküldte a görög filozófiával és irodalommal ismerkedni. E tartózkodást a polgárháború szakította meg: csatlakozott Brutus seregéhez, és viszonylag magas rangban vett részt philippi csatában a későbbi Augustus ellen. A vereséggel egy időben az apai birtok is elveszett, Horatius hivatalt vállalt, és költeményivel sikerült irodalmi pártfogókra lelnie: bejutott Maecenas körébe, aki valószínűleg Kr.e. 33-ban egy sabinumi birtokot ajándékozott neki. Az így elért anyagi biztonsággal Horatius a költészetnek szentelhette kényelmes életét. Amikor Augustus magántitkári állással kínálta meg, elhárította; Kr.e. 17-ben azt a megbízást kapta, hogy a százados ünnepek nagy állami rendezvényére komponáljon és tanítson be egy fiú- és lánykarra írt nagy himnuszt, a Százados éneket. Kr.e. 8-ban halt meg, és Maecenas mellé temették el.

Költői pályájának kezdetén Horatius (Kr.e. 65-8) egyszerre dolgozott az epódoszokon és a szatírákon. Az előbbinek neve a kétsoros strófatípusra utal; a gyűjtemény műfajilag viszont az iamboszköltészethez tartozik. Az archilochosi minta horatiusi megvalósítása, úgy látszik, nem teljesen problémátlan. Nemcsak az archilochosi lendület hiányzik időnként, hogy helyette egy-egy archilochosi téma hangsúlyozottan irodalmi feldolgozását kapjuk, hanem a beszélő szerepének megalkotása is elüt mind a görög mintáktól, mind a Horatius más műveiben szokásostól. Az epódoszokban minden kategória bizonytalan és cseppfolyós, és a beszélő lépten-nyomon gyengeséget, aggodalmat, szorongást árul el. Érdemes a foglalkozások, életmódok enumerációját a 2. epódosz elején és az I. könyv 1. ódájában összevetni. Az ódák hőse magabiztosan tájékozódik az emberi világban, és a költészet értékének tudatában jelöli ki saját helyét azon belül vagy azzal szemben. Az epódosz viszont egyáltalán nem mutatja meg az én helyét; a távolság, amelyet Alfius beszédével szemben teremt, még csak nem is jelent cáfolatot.
Az ódák beszélője (az megalkotott szereplő, aki egyes szám első személyben nyilatkozik a lírai versekben), gyakran nem kis nehézségek árán, de rendet teremt a világában. Meghúzhatók a pontos határvonalak, és elkülöníthető az egyes szférák, tevékenységek számára megfelelő hely és idő. Ennek a rendteremtésnek egyik eszköze a bölcsesség (a filozófiai tanítás), a másik maga a költészet. Még ha a hős a határokon túl merészkedik is például az I. 22-ben (túl az ember által belakott és szabályozott világon), a költészet akkor is alkalmas arra, hogy a római civilizáció rendjét magával vigye, és alkalmas elrettenteni a szörnyeket.
Nem is annyira az elégia szerelemfelfogásától eltérően, mint inkább annak ellenében Horatius a szerelem számára is kijelöl egy pontos helyet az emberi életben - mégpedig eléggé marginálisat. A baráti összejövetel, a boros, zenés szórakozás - különösen fiatal korban - nem lehet teljes szerelem nélkül. A horatiusi szerelem ezért az olyan nőkre (és fiúkra) irányul, akiket egy-egy alkalomra lehet bérelni, hogy zenével, tánccal, egyébbel szórakoztassák a mulatozókat. A szerelem így aztán múló, változó, esetleg visszatérő érzés lesz, amiből nem kell nagy ügyet csinálni, de elhanyagolni sem szabad. A téma előadásába azonban irónia is vegyülhet, mint amikor a IV. 1-ben a beszélő hiába próbálja a költészet rendteremtő képességét saját lelki működéseinek szabályozására felhasználni: a 32 soron át végzett ráolvasás ellenére a nem helyénvaló - részben mert az előrehaladott korhoz már nem illő, részben mert talán túlzott - szerelem tünetei nem múlnak.
A szerelemnél fontosabb helyet szán az életben a közéleti megszólalásnak. Itt természetesen kulcsszerep jut a másik nagy rendteremtő, Augustus alakjának. Ez az egész közösségre érvényes rend jelenti egyrészt - összhangban a principátus ideológiájával - a szélsőséges viselkedésmódok visszaszorítását, elutasítását, vagy ahogyan az akkori hivatalosság fogalmaz: visszatérést a hagyományos római értékekhez szemben a közelmúlt a bűneivel, erkölcsi hanyatlásával; másrészt a rómaiak hadi energiáinak megfelelő alkalmazását. Hiszen a béke a rómaiak számára mindaddig sosem volt érték, legfeljebb a pax Romana értelmében, hogy ti. a legyőzött ellenség maradjon békén. A polgárháborúkkal is csak az a baj, hogy a római harci kedv nem a megfelelő helyen nyilvánult meg. Az új béke: béke otthon, sikeres háborúzás a külső ellenségekkel. A Horatius-ódában azonban csak egy középpont lehetséges: vagy a politikai szférát, a római közéletet meghatározó császár, vagy a poétikai kozmoszt megteremtő, önmaga világát tökéletesen uraló (teljes autarkeiával rendelkező) vates-költő. A két lehetséges hőst az ódák sohasem szembesítik egymással; valamelyiknek mindig háttérbe kell vonulnia.

Hajdu Péter
2007