Lexikon

Szerelmi elégia

Az augustusi aranykor szerelmi elégiája a Catullus által nagyjából már kialakított és valószínűleg Cornelius Gallus (Kr.e. 69?-26?) által közvetített vagy kifejtett fikciós keretet alkalmazta. Eszerint a szegény költő szerelmes egy nagyvilági luxusprostituáltba, és ebben az egész személyiséget betöltő érzésben feloldódik, szembeszegülve a hivatalos értékrend által követelt életvezetési normákkal. Mindez teljesen kiszolgáltatottá teszi a versek hősét, mert kénytelen elviselni szerelme szeszélyeit, és ráadásul egyenlőtlen versenyt kell folytatnia a hölgy gazdag, hivatalos kitartójával, amelyben csak költészete értékeire támaszkodhat.
A kortársak és a közvetlen utókor által legmagasabbra értékelt Tibullusra (Kr.e. 60-55 k.-19/18) formai tisztaság és tematikus változatosság volt jellemző. Tibullus kivételes következetességgel valósítja meg a római elégiára jellemző építkezést: a disztichon lezárt gondolati egységet képez, de magát a gondolatot a hexameter viszi tovább, a pentameter az előző sorban elhangzottakat variálja. A sor majd' mindig kétszótagos szóval zárul. A tibullusi elégia kerüli a görög szavakat és a mitológiai utalásokat is, amelyek a latin vers költőiségéhez nagyban szoktak hozzájárulni. A forma tökéletesre csiszolt egyszerűségéhez másfelől a témák burjánzása járul az egyes költeményekben éppúgy, mint a kötetkompozíciókban. Egy nyolcvan-kilencven soros elégiában a beszéd mindenfelé elkanyarodhat a vers indító gondolatától, és a költemény sokféle témát építhet magába. Tibullus elégiái három különböző szerelem (Delia, Marathus, Nemesis) egymástól eltérő viszonyrendszerét ábrázolják (túl a Sulpicia szerelméről szóló, valószínűleg szintén Tibullusnak tulajdonítható költeményeken IV. 2-6), és a nem szerelmi elégiák is nagyobb arányban szerepelnek gyűjteményeiben, mint a másik két nagy elégikusnál. A szerelmes verseknek némi szelíd iróniát kölcsönöz az archaikus értékrendhez igazodó falusi idill, amely a kapcsolat reménybeli végkifejleteként vagy vágyott kereteként jelenik meg, hiszen a szerelem mint az egész életvitel centruma, amely eleve egy urbánus közeghez kötődik, ellentmond ennek a vágyott értéknek.
Propertius (Kr.e. 50 k.-15 k.) elégiáinak első, önállóan kiadott könyve (a Monobiblos) formabontó hevülete révén is feltűnő gyűjtemény. Gyakoriak a sorok végén a hosszú szavak, de még az egy szótagosak sem ritkák, holott a latin hexameterben mindkettő kerülendő volt. A versek gondolatmenete Propertius egész költészetében zaklatott, gyakran hiányoznak az explicit logikai kapcsolatok, és ezért a modern olvasó könnyen tekintheti a Propertius-verset egy belső logika által szervezett, különösen intenzív érzelmi megnyilatkozásnak. Valószínűleg ez volt a fő oka felértékelődésének. Az első három könyvben az elégiák meglehetősen rövidek (többnyire 30 sor körül), és egyetlen témára koncentrálnak. Ez a tematikus koncentráció valószínűleg a nyelvi sűrítésnek is előfeltétele. Propertius gazdag mitológiai tudásanyagot mozgat nagy művészi tudatossággal: az ő főhőse a szerelem tapasztalatát egyrészt a mítosz révén tudja értelmezni, másrészt azt a hivatalos értékrend alapján megalázó és férfiatlan helyzetet, amellyel büszkélkedik, azáltal tudja magasztos témaként bemutatni, hogy a mitológia nagy történeteivel helyezi egy szintre. A negyedik könyv minden második darabja az ún. aitiológiai elégia hagyományához kapcsolódik, és római mítoszokat mesél el, jelezve, hogy Propertius, aki megtalálta a maga helyét a Maecenas-körben, a 2. és 3. könyv recusatiói után végül mégiscsak vállalkozott az augustusi rendszer propagandisztikus támogatására.
Ovidius (Kr.e. 43-Kr.u. 17/18) szerelmi elégiáinak három könyve (az Amores) a költészetére jellemző extenzív kísérletezéssel játssza végig a műfaj kínálta tematikus lehetőségeket. Egy elégia egy témát fejt ki, de annak minden elképelhető aspektusát bemutatja. A három könyv így aztán minden témát végigvariál, amit a műfaj valaha kitalált, sugallt, vagy akár lehetővé tett, az ismerkedéstől (III. 2) a pásztorórán át (I. 5) a magzatelhajtásig (II. 13), és a tibullusi hosszúságú költemények könnyedén siklanak végig az egyes témák variációs lehetőségein.

Hajdu Péter
2007