Lexikon

Római történetírás

A római elit körében szokásosnak nevezhető a prózaírás. Természetesen nem szaktudományos prózáról van szó: olyasmiről, mint matematika, zene vagy orvostudomány, a görögök írtak a Római Birodalomban is. De az olyan területekről, amelyek hozzájárulhattak a sajátos rómaiság megértéséhez, a római önazonosság meghatározásához és kialakításához, főleg a szenátori rend tagjai vitatkoztak írásban. A politika, a földművelés, a latin nyelvtan, a római történelem és a római régiségtan (régi szokások, vallásos gyakorlatok, a régi jog stb. feltárása) mind olyan terület volt, ahol az intellektuális és politikai diskurzus összeolvadt. A retorika, a szónoki hatás is elsősorban hatalmi kérdés itt, a moralizálás pedig természetes módon kapcsolódik össze a politikum és a kortárs történelem területével. A történelem előadásának legfontosabb része ugyanis a közlemúlt eseményeinek elmondása volt, amely természetszerűleg vált az ideológiai viták terepévé, mégpedig az állam irányítóinak körén belül. Cato (Kr.e. 234-149) Origines című munkája, az első latin nyelvű történetírói mű a vége felé, úgy látszik, önéletrajzi jelleget öltött, hiszen Cato a saját beszédeit idézte. És ötven évvel Cato után történt meg először, hogy olyasvalaki írt történelmet, aki még csak senator sem volt.
A római történetírás stílusát leginkább Sallustius (Kr.e. 86k.-35k.) határozta meg - Thukydidés és Cato mintáját innovatív módon egyénítve. A cicerói szimmetriával és kiegyensúlyozottsággal szemben Sallustius váratlanságra, meglepetésre törekedett: összhangban a múlt megértésének intellektuális kalandjával, amely nála csupa meglepetés. Ellentétekkel, aszimmetrikus szerkezetekkel, variatiókkal dolgozik, ami stílusának különös dinamizmust és mozgalmasságot, ugyanakkor fenséges tekintélyt kölcsönöz. Másfelől jellemző rá az archaizálás, ami nem merül ki a szókincs megválogatásában: alapvetően mellérendelésekkel operál, és nagyon takarékoskodik a grammatikai kapcsolóelemekkel. Mindez tömörséget és intenzitást eredményez. Sallustius éppen akkor alakított ki kifejezetten egyéni jellegű prózanyelvet, amikor a latin irodalmi nyelv egységesülésének és grammatikai, szemantikai rögzítésének folyamata zajlott.
Volt azonban a későbbiekben, egy a sallustiusi örökséggel rivalizáló tendencia is, amelyet leginkább Livius (Kr.e. 59-Kr.u.17) nevével fémjelez. ő egyfelől vidéki magánember, aki nem tagja az uralkodó elitnek, kívül áll a hatalmi csoportok versengésén, ami természetesen nem zárja ki a történelmi, politikai események moralizáló megértésének igényét. Másfelől azonban ő a sallustiusi kismonográfiák vagy akár a közelmúlt néhány évtizedét feldolgozó Historiae helyett Róma egész történetét írta meg monumentális terjedelemben, és ezt nem is tehette másként, mint egy adott korszak esetében lényegileg egyetlen forrás retorizáló átírásával. Az előadott eseményekkel kapcsolatban Livius is állást foglal, és értékel, de a hangsúly nagymértékben magára az előadásra kerül, részben a hellénisztikus-kori tragikus történetírás mintáit követő dramatizálás, részben a Cicero stílusához igazodó körmondatos írásmód révén. Igaz, a későbbi könyvekben Livius is eltávolodni látszik ettől a stiláris mintázattól.
A principátus történetíróinak többsége a szenátori rendből került ki, és Sallustius történetírói stílusának hagyományát követte; ez a tendencia Tacitusban (Kr.u. 56k.-?) érte el a csúcsát. Tacitus három kisebb és két nagyobb terjedelmű művet hagyott ránk. Az előbbiek a szónoklás hanyatlásának okait vizsgáló dialógus (Dialogus de oratoribus), apósa, Iulius Agricola életrajza, valamint Germania leírása; az utóbbiak a Historiae, amely Nero halálától mondta el a birodalom történetét (az első 4 könyv és az 5. egy része maradt fenn), és a később megírt, de korábbi periódust tárgyaló Annales, amely Augustus halálától kezdve jutott el Nero uralkodásának végéig (az 1-4., 6., 12-15. könyv teljes egészében, az 5., 11., 16. töredékesen maradt fenn). Livius követőjeként legfeljebb Curtius Rufus említhető, akiről semmit sem tudunk (szintén kívülálló lehetett politikai tekintetben), csak hogy Nagy Sándor életét írta meg szórakoztató formában.

Hajdu Péter
2007