Lexikon

Orpheus

Thrák énekes, bűvös hatású, állatokat szelidítő zenész, túlvilági titkokat ismerő misztériumalapító próféta, nevéhez fűződik az antik irodalom egyik leghíresebb szerelmi története. A görög hősök közül talán a legösszetettebb, legnehezebben megérthető mitológiai alak. Nem is igen nevezhető hősnek: egész élete, tevékenysége, történetei távol állnak a görög hérós eszményképétől, hírnevét ugyanis nem erejével, bátorságával, harciasságával szerezte, sőt némelyek szemében kifejezetten gyávának számít ("puhányan viselkedett, - nem volt bátorsága szerelméért meghalni" - így Platón, Lakoma, 179D).
A mitikus hagyomány nagyrészt a trójai háború előtti időszakra helyezte életét, és mint nagy művészt a híres zenészek és költők vérségi vagy mester-tanítványi kapcsolatokkal összefűzött leszármazási sorába illesztette. Történetiségét már az ókorban megkérdőjelezték, és ez a modern tudomány számára is vitatott pont maradt. Az Orpheusról szóló történeteket és a neve alatt fennmaradt költeményeket vizsgálva éppúgy lehetett kétségbe vonni a mitikus költő valóságos létezését (Linforth), mint ahogyan a történeti sámán-költő alakját megsejteni mögöttük (Guthrie, Dodds).
Nevének etimológiája nem sokat segít alakjának megértésében. Egyik lehetséges görög eredeztetése alapján, mely szerint a "sötétséget" jelentő tővel hozható összefüggésbe, változatos magyarázatok születtek Orpheus alakjára: alvilági istent, "a sötétségtől megszabadítót" láttak benne, vagy papjainak sötét ruhájával, esetleg sötétben gyakorolt kultuszával hozták összefüggésbe nevét.

Kalliopé múzsa és Oiagros thrák folyóisten (vagy más változat szerint Apollón) fia olyan nehezen meghatározhatóan áll előttünk a ránk hagyományozott történetekben és tanításokban, hogy a bemutatására vállalkozók újra és újra szükségesnek látták alakját legalább két aspektusra bontani. Egyfelől ismert egy legendás, félig-történeti oldala, a tanító, misztériumalapító Orpheus, akinek követőiről az első híradások a Kr.e. 6. századból származnak, és akinek neve alatt szent iratok és költemények hagyományozódtak az utókorra (ld. orphikusok). Másfelől mitológiai történetek szereplője, más, bizonyosan nem-történeti alakok "kortársa", akinek dalára az állatok megszelídülnek, a szél megáll, a fák megmozdulnak, és akinek muzsikáját az alvilági lelkek is elbűvölve hallgatják.
Az Argonauták egyikeként tartja számon már a legkorábbi források egyike (Simónidés), s első képzőművészeti ábrázolásán is (Delphoiban, a sikyóniak kincsesházának egyik metopéján) egy hajó utasaként látható. Taktust üt az evezősöknek, énekével legyőzi a sziréneket , s a hajósok veszekedését egy kozmogónia elbűvölő előadásával csitítja le Apollónios Rhodios Argonautikájában.

Leghíresebb és legnagyobb hatású története szerelméhez kapcsolódik. Ifjú felesége, Eurydiké meghal, és ő utána megy az alvilágba. A legteljesebb (és legismertebb) változat szerint, amelyet Vergilius fogalmazott meg először mezőgazdasági tankölteményében, a Georgicában, vakmerő vállalkozása kudarcba fullad. Sikerül ugyan dalával magával ragadnia az elhunytak árnyait és a Hádés királynőjét, Persephonét is, de a feltételt, a kiszabott "törvényt" nem tudja betartani: feleségét csak akkor kapja vissza, ha nem tekint vissza rá addig, míg napfényre nem érnek. Egy "őrült" pillanatban, még idő előtt hátrapillant - és ezzel örökre elveszti azt, akiért a pokoljárást is vállalta. Bánatában hideg thrák tájakra vonul vissza, többé nőt látni sem akar, és ez lesz a veszte. őrjöngő bakchánsnők tépik szét a testét, ám feje, mely a hullámzó Hebroson úszva még mindig Eurydiké nevét kiáltja a gyászát visszhangozó vad természetnek, lantjával együtt végül Lesbos szigetéig úszik. Itt templomot emelnek számára, s feje jóslatokat ad egészen addig, míg Apollón el nem tiltja tőle.
A különböző mítoszváltozatok más-más okát adják hátrapillantásának, különbözőképp mutatják be gyászát, halálának körülményeit és másként indokolják a mainasok haragját. Ovidius például a nőktől való elfordulást a fiúk iránti érdeklődés, a fiúszerelem motívumával bővíti ki. Másutt Dionysos dühe dolgozik a háttérben, mert Orpheus nem törődött vele, csak Héliost, a napistent volt hajlandó tisztelni. Ezeknél a változatoknál lényegesebb eltérés állapítható meg a Vergiliustól ismert történet és az Orpheus alvilágjárásáról szóló korábbi híradások között. Ezek alapján ugyanis világos, hogy ismert volt a történet olyan formája is, amelyben a szerelmes dalnok sikerrel jár. Egy rövid utalás pedig még arról is szól, hogy Orpheus "fel szokta hozni a halottakat" az alvilágból (Isokratés, Busiris 11,8).
Itt lehet megragadni azt a motívumot, amely a legendás (vallásalapító-költő) Orpheus és a mitikus (bűvös hatású énekes-szerelmes) között kapcsolatot teremt, vagy másként: amely a két aspektus közös alapját jelenti. A "tör-téneti" és a "mitikus" Orpheust a természeten és a halálon is győzedelmes-ke-dő dal ismerete köti össze. Az Orpheus neve alatt fennmaradt irodalom egy jelentős része koz-mogóniával foglalkozik, s a világ eredetéről szóló dalt ad elő az Argonautika Orpheusa is. A természet befolyásolásának képessége a természeti világ eredetének és törvényszerűségeinek ismeretében gyökerezik. Ezeknek a misztikus ismereteknek a középpontjában pedig az élet, a halál és az újjászületés áll.

Az ikonográfiai hagyomány Orpheus sokrétű és szerteágazó mitológiai megjelenéséhez képest kevés témát dolgoz fel. A Kr.e. 6. századból származó legkorábbi (az említett delphoi-i) ábrázolása után nem találkozunk az Argonauta-témával Orpheus megjelenítései között. Az 5. századi athéni vázafestészetben erőszakos halálát ábrázolták számos változatban, vagy thrák férfiak körében mutatták be. Alvilági útja már az 5. században létezik a nagyfestészetben (Pau-sa---nias leírása szerint Polygnótos a delphoii Lesché falain az Alvilágot ábrázolta Orpheusszal), majd a dél-itáliai művészek kedvelt témája lett. A késő-antikvitásban - talán a bukolika divatjának köszönhetően - az éneke által megszelídített állatok körében szerették bemutat-ni.
Éppen ebben talált az őskeresztény művészet mintát a "jó pásztor"-téma megjelenítésére, és részben így került Orpheus azon kevés antik mitológiai személy közé, akik helyet kaptak a keresztény művészetben és gondolkodásban is. Ez utóbbi folyamatban nagyobb szerepe volt egy Orpheusnak tulajdonított ún. Testamentumnak, amelyben a szerző (valószínűleg egy hellénizált zsidó teológus) bemutatja, hogyan jutott el a zsidóktól Egyiptomon keresztül Orpheus (mint Mózes tanítványa) révén a görögökhöz is az Egy Isten ismerete és tisztelete. A keresztény egyházatyák közül nem egy felhasználja ezt az akkoriban széles körben ismert szöveget, s bár Orpheus később eltűnik a keresztény teológiai szövegekből, a képzőművészetben mint jó pásztor és mint a lelkeket az égbe vezető "psychopompos" továbbél.
Kevés antik mitológiai alak van, aki ennyire nagy népszerűségnek örvendene az európai irodalomban és zeneművészetben, mint Orpheus. A reneszánsz neoplatonista körök zenész-filozófusként és vallásalapítóként tisztelték, nem véletlenül választotta operájának hőséül Monteverdi sem. Orpheus komplex alakja a 19. és 20. század irodalmában és művészetében is sokféleképpen adaptálhatónak bizonyult: a művészet és az élet, a szerelem és a halál tematikáját feldolgozók újra és újra visszanyúltak hozzá.

Az évszak műtárgya 2006 tavasz

IRODALOM

M. X. GAREZOU, LIMC VII/2. s.v. Orpheus 81-105.
W. K. C. GUTHRIE, Orpheus and Greek Religion. A Study of the Orphic Movement New York, 1966.
M. O. LEE, 'Orpheus and Eurydice: Myth, Legend, Folklore', C &and M 26 (1965) 402-412.
E. NORDEN, 'Orpheus und Eurydice', in: uő., Kleine Schriften zum klassischen Altertum Berlin, 1966,. 468-532.
C. SEGAL, Orpheus. The Myth of the Poet Baltimore and London, 1989.
J. WARDEN, Orpheus: The Metamorphosis of a Myth Toronto, 1982.
DNP s.v. "Orpheus"
ROSCHER s.v. "Orpheus"
J. BLOCK FRIEDMANN, Orpheus in the Middle Ages, Cambridge, Mass., 1970.

Kulin Veronika
2006