Lexikon

Polyphémos

Polyphémost ábrázoló márvány fej, hellénisztikus kori eredeti nyomán készült római kori másolat.
A fénykép forrása: B. Andrae, Skulptur des Hellenismus, München 2001, 133. tábla.

A görög mitológia egyszemű (ill. kerekszemű) óriásainak, a kyklópsoknak egyike, akiknek a hagyomány három fajtáját is megkülönböztette. Az első nemzedéket Gaia és Uranos gyermekei alkotják, a százkarúak (Hekatonkheirek) és a titánok testvérei. Másik csoportot jelentenek azok az óriások, akik Mykéné hatalmas (kyklopikus) falait építették, s megint mások azok a kyklópsok, akikkel az Odysseia 9. énekében találkozunk. Közülük való Polyphémos, Poseidón gyermeke.
Polyphémos és társai az eposz szerint egy szigeten élnek, egymástól elkülönülve egy-egy barlangban. (Ezt a szigetet később egy hagyomány Szicíliával azonosította.) Az isteneket nem tisztelik, a földet nem művelik (minden magától megterem), "megszentelt törvényük nincs, gyűlésbe se járnak", ki-ki maga törvénykezik családtagjai fölött. Röviden szólva idillikus, de primitív életük nem nevezhető civilizáltnak.
A pásztor-kyklóps Polyphémos az Odysseia-költő elbeszélésében először barátságosnak tűnik: nagy gonddal terelgeti és gondozza nyáját, a gyakorlott nyájőrző rutinosságával feji meg juhait, sőt az egyik koshoz szóló szavai a nyájával való személyes, bensőséges kapcsolatáról árulkodnak ( "Drága kosom…", 9.447.sk.). Mégis, még a többi kyklópshoz képest is félelmetesnek mutatkozik: neki nincs családja, lenézi a törvényt, "nem olyan, mint búzafogyasztó férfi, hanem mint erdős hegycsúcs", olyan magányos, hatalmas és tekintélyt parancsoló.
A félrevonuló óriás pásztor képe Odysseusszal való találkozásakor válik igazán brutálissá: közli, hogy Zeusra és a vendégszeretetre hivatkozni a barlangba tévedt idegen részéről ostobaság. ő nem tiszteli a főistent, mert hatalmasabbnak tudja magát nála. Odysseus bemutatkozó szavait válaszra sem méltatja, azon nyomban megragad társai közül kettőt, földhöz vágja, majd felfalja őket. A kétségbeejtő helyzetben Odysseus legszívesebben azonnal megölné, ám tudja: a barlangot elzáró sziklát csak az óriás karjai tudják elmozdítani, ezért nem ölheti meg. Mást eszelt ki: este, vacsorázás után leitatja, majd hegyesre faragott, tűzben megedzett olajfa-doronggal négy társa segítségével megvakítja a bortól elalélt Polyphémost. A fájdalmában ordítozó óriás gyilkos dühétől úgy menekülnek meg, hogy az immár nyitott barlangnyíláson kitóduló nyájjal együtt, néhány kos hasába kapaszkodva kerülik el Polyphémos figyelmét. S mivel Odysseus "Senkise"-ként mutatkozott be neki, társai kérdésére, "ki bánt?", azt feleli: "Senkise öl meg csellel", így az egyébként sem túl sok együttérzést mutató társak sorsára hagyják azzal, imádkozzék Poseidónhoz.

Azt, hogy a megvakítás és megmenekülés története igen népszerű volt, nemcsak a számos irodalmi feldolgozás mutatja (komédiák, szatírjátékok, pl. Euripidés Kyklóps c. darabja, az egyetlen teljesen fennmaradt szatírjáték), hanem a jelenet igen korán (a Kr.e. 7. sz.-ban) megjelenő, gyakori képzőművészeti ábrázolásai is (az Odysseiában előforduló történetek közül ez az egyik legkedveltebb a vázafestészetben).
A civilizáción kívüli, vad és embertelen Polyphémos mellett megőrződött róla egy másik hagyomány is. Egy, a Kr.e. 5-4. sz.-ban élt költő, Philoxenos teremtette meg a szerelmes Polyphémos alakját, aki kitartóan, de reménytelenül ostromolja szerelmével Galateiát. A szépséges néreida viszont nem méltatja figyelemre esetlen rajongóját, s a visszautasított szerelmes dalolással próbálja vigasztalni magát. Ez a boldogtalan kyklóps-szerelem a hellénisztikus kor bukolikus költőinek, majd ezek római követőinek kedvelt témája lett. (Theokritos 11. idill; Ovidius, Metamorphoses 13.750-878.)

Irodalom:

Der Neue Pauly, s.v. "Polyphemos"
Kirk, G. S.: A mítosz, ford. Steiger Kornél, Bp., 1993, 175-186.
Kaintánffy I., Szepessy T. (szerk.): Az ókori görög irodalom, Bp., 1997.
Ritoók-Sarkady-Szilágyi: A görög kultúra aranykora, Bp., 1984.