Lexikon

Pharsalia

Marcus Annaeus Lucanus alighanem befejezetlen eposza. A legjobb kéziratok De bello civili-nek nevezik az eposzt, a Pharsalia cím valószínűleg a mű alábbi soraiból ered: "Pharsaliám él, / s élni fog: és az idő nem tudja homályba takarni" (9, 985-86; ford. Adamik Tamás). A ránk maradt tíz ének (mintegy 8000 sor) Kr. u. 59 és 65 között íródott. Témája Caesar és Pompeius között kitört polgárháború. Az események követésében Lucanus Caesar egyiptomi hadjáratáig jut el. A 10. ének kb. 150 sorral rövidebb a többinél, s váratlanul szakad félbe. Forrásai főként Livius vonatkozó könyvei (CIX-CXVI.), a földrajzi-néprajzi kitérőket illetőleg pedig Seneca, Naturales quaestiones (A természetről) című munkája voltak. Köztársaságpárti érzületének megfelelően Pompeius-barát forrásokat használt: mélyen hallgat Caesar béketörekvéseiről, s ugyanígy mellőzi Pompeius kegyetlenkedéseit is. Nem mutatható ki, hogy Caesar Commentarii de bello civili (Feljegyzések a polgárháborúról) c. munkáját közvetlen forrásként használta volna.
Lucanus radikálisan szembeszegül az eposz bizonyos műfaji konvencióival: elhagyja az addig kötelező istenjeleneteket, a mitikus csupán mellékesen jelenik meg, helyette a földrajz és a természettudomány válik hangsúlyossá. Az epikus szerzők addigi visszafogottságát is feladja, csaknem minden oldalon megtaláljuk személyes - és szenvedélyes - állásfoglalásait, kommentárjait. Petronius feltehetőleg ellenpéldának szánt "polgárháborús eposzán" mérhetjük le, mi idegeníthette el a korabeli olvasót Lucanus költeményétől. A heves, érzelmektől motivált értékelések helyenként önállósulnak, az eposz cselekményének fő vonalát is háttérbe szorítják: az elbeszélő a cselekmény legfontosabb állomásait igen röviden ismerteti, a mellékes körülményeket viszont hosszan és részletezve, minek következtében a Vergiliusnál megszokott "harmónia és gazdaságosság" teljes mértékben felborul. Éppen ezért a XVI. században Vergilius tisztelője, J. C. Scaliger az "unalom atyjának" nevezte Lucanust, és különféle példákon szemléltette, hogyan foghatta volna magát rövidebbre a költő. Lucanus nem akarja mindenáron lerombolni az epikus hagyományt - Vergilius Aeneise ellen nem annyira küzd, mint inkább felül akarja múlni. Az istenapparátusról való lemondás a választott anyag esetében poétikailag ésszerű döntés.
Lucanus az őrjöngő zsarnokságba torkolló császárság szemtanúja volt. Caesar köztársaságromboló szerepe tehát ellenszenves volt a számára. Nero éveiből visszatekintve úgy is tűnhetett, hogy a senatus köztársaságával szemben Caesar készítette elő a zsarnokságot. Amikor tehát Lucanus felidézte Caesar győzelmét, az a régi római dicsőség bukását jelentette. Vergilius Aeneisének ellenképeként is felfoghatjuk az "új eposzt": az Aeneis - hivatalos olvasata szerint - az augustusi Róma nagyságának és történelmi feladatának dicsőítése (ld. Aeneas). A De bello civili ezzel szemben azt bizonygatja, hogy Caesar győzelmével ért véget Róma igazi dicsősége. Caesar tehát démonikus negatív hőssé változott, s vele szemben Pompeius lett a régi erények őrzője, a pozitív hős. Természetesen Pompeius ugyanúgy egyeduralomra tört, mint Caesar, előbb bajtársak, utóbb vetélytársak voltak - ha Pharsalosnál nem Caesar, hanem Pompeius győz, akkor nyilván ő készítette volna elő a császárságot. De Lucanus eposza nem történelmi tanulmány, hanem példázat a régi, az eszményített Róma elbukásáról. Igazi főalakja nem Caesar, nem is Pompeius, hanem az uticai Cato, a híresen tiszta kezű, tiszta erkölcsű államférfi, a régi erkölcsöket őrző Cato dédunokája, aki a köztársaság bukását tudomásul véve öngyilkos lett. A költő nem a háború viaskodó hőseivel, hanem a mindvégig erkölcsi elvei szerint élő Catóval azonosul. Éppen azért tarthatjuk az eposzt töredéknek, mert szükségszerű lett volna Cato életútját végigkísérni a hősi öngyilkosságig.
Lucanus stílusának szüntelen élénksége és szenvedélyessége Quintilianust arra késztette, hogy inkább a szónokoknak, mint a költőknek ajánlja követendő példaként. A gördülékeny megformálást, mely nem riad vissza a szóismétlésektől sem, a szövegnek végig lendületet kölcsönöz, nem érdemes holmi "retorizálásnak" vagy "spontán odavetett vázlatoknak" tartanunk, ahogy évszázadokon át tették.
Stílusára jellemző a kegyetlen részletek, a szenvedés, a gyötrődés realista, naturalista, expresszionista ábrázolása - ebben, három évszázaddal később, a szintén hispán Prudentius keresztény eposz- és himnuszköltő személyében méltó követőre talált. A keresztény késő antikvitásnak tetszik Lucanus, és biztosan nem csak azért, mert csökkenti a pogány istenek szerepét. A középkorban is sokat olvasott klasszikusnak számít. Dante számára Lucanus Homérosszal, Vergiliusszal, Ovidiusszal együtt a legnagyobbak közé tartozik. A spanyol epikusok lelkesednek antik honfitársukért és szellemi rokonukért. Milton Sátán-alakja a lucanusi Caesar némely vonását viseli. Shakespeare és angol kortársainak valamennyi római tárgyú drámája a De bello civili hatásáról tanúskodik. Voltaire felismeri Lucanus "eredeti zsenijét". Magyarországon korán felhívta magára a figyelmet: Taurinus István Stauromachia c. eposzához a De bello civili-t vette alapul. A sort hosszan folytathatnánk. Később háttérbe szorult: a klasszicista polgári világszemlélet számára "túlzottan retorikus, barokkos, dagályos". A naturalizmus és az expresszionizmus térnyerése vezetett Lucanus újraértékelése, jobb megértése felé - hisz kiderült, hogy a diszharmónia is lehet művészet.

Irodalom:

M. Annaeus Lucanus, De bello civili libri X. Editorum in usum edidit A. E. Housman, Oxford 1926, 1927 (jav. kiad.), 1958.
Marcus Annaeus Lucanus, La Guerra civile (Farsaglia). Testo critico, trad. e commento a cura di G. Viansino, Milano 1995.
F. M. Ahl, Lucan. An introduction, New York 1976.
J. Radicke, Lucans poetische Technik. Studien zum historischen Epos, Leiden 2004.
Borzsák István, "Lucanus-tanulmányok I-II.", Antik Tanulmányok 24 (1977) 163-181. = uő., Dragma. Válogatott tanulmányok. II., Budapest 1996, 187-202.
Borzsák István, "Lucanus-tanulmányok III.", Antik Tanulmányok 25 (1978) 77-84. = uő., Dragma I. Válogatott tanulmányok., Budapest 1994, 179-186.
Ferenczi Attila, Valerius Flaccus és az epikus hagyomány, Budapest 2003.
Takács László, Irodalmi élet a Nero-kori Rómában, Piliscsaba 2003.
A Bázeli Egyetem honlapján található Lucanus-bibliográfia

Kovács Péter
2005