Lexikon

Lucanus

Marcus Annaeus Lucanus, római költő (Kr. u. 39-65). Tekintélyes hispániai családban született Kr. u. 39. november 3-án Cordubában. Nagybátyja a filozófus Seneca, a gyermek Nero nevelője és tanítója volt. A család már nyolc hónapos korában őhozzá küldte Lucanust. Így került a császári ház közelébe, hogy játszótársa, majd tanulótársa legyen a jövendő császárnak, Agrippina fiának, a később rettenetes hírű Nerónak.
Lucanus Rómában alapos szónoki képzésben részesült, tanárai között ott találjuk a sztoikus Cornutust, a nyelvtudós Remmius Palaemont, vagy a szónok Verginius Flaviust. Eközben Seneca által Nerónak nem csak kegyét, hanem barátságát is elnyerte. Athénben folytatta filozófiai tanulmányait, ahonnan Nero hívására tért haza: még a törvény előírta kor előtt megkapta a quaestori méltóságot, majd augurrá választották.
Költőként 60-ban mutatkozott be a Nero tiszteletére rendezett játékokon. Művészi sikerei felkeltették a költői babérokra pályázó császár irigységét (Nero csaknem magához hasonló nagy költőnek vallotta Lucanust, egészen addig, amíg nyilvánvaló nem lett, hogy a közönségnek jobban tetszenek Lucanus versei, mint az övéi), és amikor egyik felolvasásáról Nero a senatus összehívására hivatkozva hirtelen távozott, csupán azért, hogy kiszellőztesse a fejét, attól kezdve az öntudatos ifjú, amikor csak tehette, kinyilvánította a császárral szembeni ellenszenvét: például megtörtént, hogy egy nyilvános illemhelyen a szokásosnál hangosabban könnyített magán s a császár egy félsorát idézte: "mennydörgés hallatszik a földből"; erre a vele együtt székelők, nehogy a felségsértés gyanújába keveredjenek, rémült futásba kezdtek. (A hervadhatatlan dicsőségre vágyó "véres költő" mégis köszönhet valamit Lucanusnak, hiszen fél hexameter halhatatlanná lett más forrásból hallhatalan "művészetéből".)
Nero publikációs tilalommal sújtotta, sőt, eltiltotta az ügyvédkedéstől is. Lucanus ekkor belesodródott a Piso-féle összeesküvésbe: nyilvánosan magasztalta a zsarnokok gyilkosait, és mindenkinek, akivel csak találkozott, a császár fejét kínálgatta. Az összeesküvés leleplezése után az egyik túlzásból a másikba látjuk süllyedni költőnket, akit módnélküli ragaszkodása az élethez a legnyomorultabb gyávaságig aljasított: forradalmi hevülete rimánkodássá törpült, ártatlan anyját is bűnrészesnek vallotta abban a hiszemben, hogy ezzel az apa- és anyagyilkos Nero előtt javít a helyzetén. Mindemellett csupán abban a kegyelemben részesült, hogy halálnemet választhatott. A hagyomány szerint ekkor ismét sztoikus modorát öltötte fel: miután epikurosi szellemben jól megvendégelte magát, Kr. u. 65. április 30-án orvosával felvágatta ereit. Halálát Tacitus a következőképpen írja le: "Lucanus, miközben vére kicsorgott, és mikor meleg és öntudattal bíró szívében érzékelte lábának s kezének kihűlését és életerejének a végtagokból való lassú távozását, visszaemlékezett arra a költeményére, amelyben egy sebesült katonának hasonló halállal ábrázolt kimúlását örökítette meg, idézte a verseket, s ezek voltak utolsó szavai" (Annales XV 70, ford. Borzsák István). E részlet így hangzik: "Könnyei vérfolyamár, amilyen nyílás van a testén, / mindből árad a vér: vérszennytől lucskos az arca / s szétnyílt orrcimpái. Vörös levet izzad a törzse, / minden eréből vér: egyetlen nagy seb a teste" (De bello civili 9, 811-14, ford. Adamik Tamás). Felesége, Polla Argentaria hűségesen ápolta tragikus sorsú férje emlékét.
Ókori szerzők - Suetonius, Tacitus, Martialis, Iuvenalis - a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg költészetéről, a Pharsalia (pontosabban De bello civili - A polgárháború) című eposza kivételével mégis minden műve elveszett. Ennek témája a Caesar és Pompeius között kitört polgárháború. Az események követésében a költő Caesar egyiptomi hadjáratáig jut el. A 10. ének kb. 150 sorral rövidebb a többinél, s váratlanul szakad félbe. Más, a mű szerkezetéből adódó érvek mellett ebből arra következtethetünk, hogy Lucanust korai halála megakadályozta műve befejezésében. Köztársaságpárti érzületének megfelelően Pompeius-barát forrásokat használt: mélyen hallgat Caesar béketörekvéseiről, s ugyanígy mellőzi Pompeius kegyetlenkedéseit is.

Irodalom:

Adamik Tamás, Római irodalom az ezüstkorban, Budapest 20022.
Michael von Albrecht, A római irodalom története II., ford. Tar Ibolya, Budapest 2004.

Kovács Péter
2005