Lexikon

Barbitos

A lyrával rokon, eredetileg Lydiából származó hangszer, a görögök között az archaikus korban terjedt el. Először a Kr.e. 6. századból fennmaradt feketealakos vázák ábrázolásain tűnik fel, barbitosnak Sapphó nevezi egyik költeményében.
A legelterjedtebb barbitos és barbiton mellett a név további három alakváltozatáról tudunk: a barmitos valószínűleg a legősibb forma, emellett ismerjük még barmos és barómos néven is.
Pindaros szerint a hangszert Terpandros találta fel, amikor egy lydiai lakoma során hallotta a péktist, egy a barbitossal rokon, de attól magasabb hangon megszólaló hangszert.
Az aulos és a kithara mellett a tánccal, zenével kísért lakomákon és a Dionysos-kultuszban volt nagy szerepe, az énekszót kísérő hangszerként használták, férfiak, nők és gyerekek egyaránt játszottak rajta.

Az ábrázolásokon főként héthúrú barbitosszal találkozunk, de előfordul öt, illetve hat húrral is. A körülbelül 70 cm hosszú húrok a rezonanciaszekrény lábától a keresztjáromig futottak, ahol egy kulccsal rögzítették őket. A keresztjárom a két, a lyráénál sokkal hosszabb kart kötötte össze, amelyeknek a hossza az egész hangszer hosszának körülbelül háromnegyed részét tette ki. A húrokat a jobb kézben tartott pléktronnal, fából vagy fémből készült pengetővel szólaltatták meg. A hangszert a mellkashoz és bal oldalon a csípőhöz támasztva tartották, a vállszíj segítségével menet közben is lehetett rajta játszani.
A barbitost Alkaios és Sapphó kedvelt hangszereként tartja számon a hagyomány, a mitológiában Dionysos, Erós vagy Héraklés mellett Apollón és a Múzsák használták olykor a kithara helyett.

Szakály Szilvia
latin szakos hallgató
PTE Klasszika Filológia Tanszék
2004