|
Szirének
gör. Seirénes; lat. Sirenae
 | Odysseus és a szirének,
Pompeii, Kr.u. 1. sz. |
Tengeri istennõk, a görög néphit alakjai, akikrõl az Odysseia híres kalandja a következõket mondja: két szirén mézédes énekével megigézi a hajósokat: magukhoz csalogatják õket, és aki hallja éneküket, már sosem menekül tõlük, nem térhet haza többé, ott leli halálát. Odysseus azonban Kirké, a varázslónõ tanácsára kifog rajtuk. Társainak fülét viasszal tömi be, saját magát pedig a hajóárbochoz kötözteti, így büntetlenül élvezheti a szirének énekét, akik pedig így hívogatják õt:
Jer, te dicsõ Odüsszeusz, jer akhájok nagynevü dísze
állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.
Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tûrtek az argoszi és trósz küzdõk isteni szóra,
és mindent, mi az életadó földön megesik még.
(Homéros, Odysseia XII 184-91. Devecseri G. ford.)
Éneklésük és mindentudásuk a Múzsákhoz teszi õket hasonlóvá. Alakjukról, származásukról és sorsukról magából a homérosi történetbõl nem tudunk meg többet. De a homérosi jelenet számtalan költõnek adott alapot a történet kikerekítésére, kiszínezésére és magyarázatára, a néphit további elemeivel gazdagítva az elbeszélést. Apjuknak a tengeristen Acheloost vagy Phorkyst mondták, anyjuknak az egyik Múzsát.
 | | Odysseus és a szirének |
Számukat a késõbbiekben kettõrõl háromra emelték. Beszéltek egy versenyrõl a szirének és a Múzsák közt, amelyben a Múzsák nyertek, a legyõzött szirének pedig szégyenükben önként vetettek véget életüknek és sziklaszirtekké vagy szigetekké változtak Magna Graeciában. Szerepelnek az Argonautákról és az Orpheusról szóló történetben is.
A görög mûvészet számtalan emléke csak részben érintkezik ezzel a homérosi-irodalmi hagyománnyal és számos más elképzelésrõl is tanuskodik. A Kr.e. 8. századtól kezdve egyiptomi-elõázsiai hatásra madártesttel és emberfejjel jelennek meg, majd karjuk és mellük is lesz, egészében emberi alakot csak a késõ-ókorban öltenek. Természetükbõl fakadóan a halálhoz kapcsolódó istenségek, így a harpiák és a lamiák rokonai. Szorosan kötõdnek Hadéshoz és Persephonéhoz. Gyakorta jelennek meg sírokon, mint a halott túlvilági útját segítõ lények. Római szarkofágokon a halhatatlanság szimbólumai.
Bélyácz Katalin
2004
|
|
|
