A hegyek, erdõk és mezõk élvhajhász, vidám démonai, Dionysos hûséges szolgái és kísérõi. A kentaurokkal együtt a görög mondavilág keveréklényei közé tartoznak. Kopasz, tömpeorrú, ruhátlan, állati végtagokkal rendelkezõ lények, eleinte ló- majd kecskefarkuk van, csak a hellénisztikus korban kapnak kecskebakra jellemzõ patát és szarvakat, valószínûleg a hozzájuk hasonló Pán hatására.
Homéros nem ismeri õket, elsõként Hésiodos említi meg a "semmirekellõ és bolondozó" szatírok nemzetségét. Származásukról többféle hagyomány ismert: hol Dionysos, hol Hermés leszármazottaiként szerepelnek. Lusták, csak a táncnak és a játéknak élnek; gyönyörûségük a zene, a bor és szerelem. Hol fiataloknak, hol öregeknek tekintik õket; az öregebbek mint Silenosok szerepelnek. Rendszerint a nimfákat vagy a bacchánsnõket kergetik.
A képzõmûvészetben viszonylag késõn jelennek meg, egy-két elvétve elõforduló korábbi ábrázolás után a Kr.e. 6-5. század vázafestõinek kedvelt figurái lettek a tömpeorrú, kopasz, emberlábú alakok. Praxitelés (Kr.e.4.sz.) fiús alkatúan formálta meg õket, késõbb megjelennek az erõteljes, izmos, szakállas satyros-szobrok is. A hellénisztikus kor kedvelte a táncoló, mainasokkal, nimfákkal játszó satyrosok ábrázolását. Satyros-szobrokat gyakran helyeztek el színházaknál, házi, kerti vagy köztéri kutak mellett.


Kulin Veronika
2005