Az ókori Itália művészetét a l9. századig Róma és Etruria művészete jelentette. Az egész Itáliát magába foglaló ókori művészet fogalma egyidős az Itália egységesítésére irányuló mozgalmak erősödésével. A 20.században a két világháború közt a tudományos vita ennek az egységesként felfogott itáliai művészetnek a közös vonásairól szólt. Mind jobban erősödött azonban az igyekezet az egyes népek és tájak egyedi sajátosságainak meghatározására, arra, ami az egységen belül megkülönbözteti őket egymástól. Ennél továbbmenve lassanként sor került egyes nagyobb központok (így az etruszk városokon kívül Tarentum, Capua, Canosa) önálló jellegzetességeinek vizsgálatára is. Nyilvánvaló azonban, hogy érdemes néhány, a politikai történetben kisebb szerepet játszó város emlékanyagát is ebből a szempontból elemezni. Közéjük tartozik Teano is. A mai Campania tartomány északi szélén fekvő város, ókori nevén Teanum Sidicinum, ma mintegy 13,000 lakost számláló település a vulkánikus Rocca Monfina déli lejtőjén, amely általában csak mint a "történeti kézfogás" színhelye ismeretes: l860. októberében itt találkozott a Nápolyi Királyság megdöntése után észak felé vonuló Garibaldi II. Viktor Emanuellel, és lemondva köztársasági álmairól az így megszületett egységes Olaszország királyának ismerte el. Az ókori írott források és a régészeti kutatások azonban ennél többről is beszélnek.
Az ásatások tanúsága szerint a környező, már a bronzkorban lakott terület a Kr.e 6. század közepe táján került a sidicinusok oszk nyelvet beszélő itáliai népének birtokába, s elszórt településeik központjaként a 4. század közepén jött létre Teanum városa. Önálló életének virágkora a század utolsó harmada és a 3. század eleje volt, a Róma és az itáliai népek közti sorsdöntő háborúk időszaka. Ezután római várossá lett, bár az oszk nyelv használatát az 1. századig megőrizte. Ókori építészetének emlékeiből a ráépült mai városban kevés látható, elsősorban a császárkorban megújított színházának maradványai; a római hódítás előtti művészetének azonban mind gazdagabb képe alakul ki, elsősorban a várost körülvevő temetők egyikének a 20. század elején történt feltárása, majd a 60-as évektől kezdve a városi és a környező extraurbánus szentélyek ásatásai nyomán. Ezek közül egyelőre kettő válik ki anyagának gazdagságával és sokszínűségével: a városon belüli loretói és a valamivel távolabb, a Fondo Ruozzo területén fekvő szentély. Egyelőre mindkettő névtelen, és lehet, hogy több isten kultuszának színhelye volt, amelyek közül később a loretói szentélyben főleg Hercules alakja emelkedik ki, a másikban Démétér és a Junóval azonosított Populona istennő. A két kultuszhelyen előkerült fogadalmi tárgyak sorozata a 6. század közepén kezdődik, majd több évtizedes megszakítás után Teanum virágkorában folytatódik.

A város a félsziget északi és déli részét összekötő fő utak közelében és Campania belsejének legnagyobb városa, Capua (ma: S.Maria Capua Vetere) szomszédságában feküdt. Így érthető, hogy művészetén kezdettől fogva nyomot hagyott az etruszk, a dél-itáliai és főleg a capuai produkció, amelynek - elsősorban az utóbbinak - importált darabjai is előkerültek a leletek közt. Másfelől a legközelebbi szomszéd, Cales (ma: Calvi), amelytől csak két mindeddig feltáratlan Fortuna-Tyché templom választotta el, művészetében szinte testvérvárosa volt, és igen valószínű, hogy nem egy műhelyük közös igényeik kielégítésére dolgozott, így nehéz eldönteni, a két város közül melyikben működött. A többfelől érkező hatások azonban nem fedik el a teanumi művészetnek kezdettől feltűnő önálló vonásait, amelyek mind egyes műfajokban, mind kifejezésformákban megnyilvánulnak, anélkül, hogy itáliai jellegük elmosódna.
A múzeum Antik Gyűjteménye három jellegzetesen teanumi műfajnak őrzi reprezentatív példányait, kettő közülük az utóbbi évek új szerzeményei közé tartozik. A loretói szentély anyagából származik a kiállított ifjúfej hegyes sapkában, részletesen kidolgozott hajfürtökkel; a sorozat, amelynek egyik jelentős darabja, a szentélynek még a város alapítása előtti korszakában készült, a budapesti fej még a Kr.e. 5. században. Az ifjúfejeket nem tudjuk istenalakhoz kötni, de kizárólag a loretói szentélyben kerültek elő, így bizonyos, hogy számos további nagyméretű terrakotta-szoborral együtt helyi műhelyben készültek.
Csak valószínűsíthető ez az egyik kiállított tál esetében. A fekete festéssel bevont csésze közepén domborműves leányfej látható, róla kapta a hasonló díszítésű csészék jelenleg mintegy hatvan darabot számláló csoportja az "Arethusa-csésze" elnevezést. A fej ugyanis az antik érmevésés egyik legnagyobb mesterének, Euainetosnak Siracusa számára mintegy száz évvel korábban készített érméjéről, illetve annak görög változatáról vett levonat. Arethusa nimfa egy hagyomány szerint a dél-görögországi Alpheios folyamisten elől a tenger alatt menekülve a siracusai Ortygia szigetén merült föl, és ott a ma is nevét viselő forrássá változott. Nem tudjuk, miért ez az ábrázolás - és egyedül ez - került a teanumi csészékre, de elképzelhető, hogy a helyi szentélyekben tisztelt istenalakok valamelyikével azonosították. Az sem meglepő, hogy siracusai érmét használtak fel: az egyik teanumi sírban talált csészén egy magát szicíliainak valló mester szignatúrája olvasható.

Kétségtelenül helyi készítésű a másik kiállított csésze. A csoportot, amelybe tartozik, joggal nevezik "Teano-csészéknek", nemcsak lelőhelyük tanúsága alapján, hanem mert közülük jó néhányon a műhelytulajdonosok, a Beriusok neve is olvasható az edény belső peremére bevésve, teanumi származásuk feltüntetésével. A Teano-csészék, amelyeknek hatása Rómáig eljutott, jól felismerhető kapcsolatban állnak az ebben az időben Apuliában, főleg annak tengerparti görög városaiban készített ún. Gnathia-edényekkel; nemcsak néhány díszítő motívumuk azonos, hanem még inkább díszítésük technikája: a korábban uralkodó vörösalakos festést változatos technikákkal, a feketére feltett színekkel, bekarcolással, bélyegzővel vagy hengerléssel felvitt növényi és geometrikus motívumok koncentrikus sorai váltják fel, ahogy az Arethusa-csészék divatja is a figurális festéstől való elfordulás tünete. Az apuliai kerámiával való kapcsolatnak, ugyanúgy, mint az Arethusa-csészék esetében, importált művek mellett vándorló mesterek is lehettek a közvetítői. Ezt igazolja, hogy az egyik Teano-csészét készítőjeként egy apuliai mester szignálta.
A vörösalakos vázafestés legkésőbbi korszakának, a 4-3. század fordulójának is volt azonban egy-két közepes mester mellett egy kimagasló teanumi képviselője, az egyik művének közeli lelőhelyéről elnevezett Vitulazio-festő. Eredeti művek híján csak fényképek adnak itt képet ennek az egyedülálló látásmódjáról és műveinek rajzos kiviteléről jól felismerhető művésznek, akinek vázaképei - mint nem egyszer egy eltűnőben levő műfaj utolsó képviselői - a mi korunk művészeinek és nézőinek is tudnak szívükhöz szóló újat mondani.

Szilágyi János György