Legnagyobb nyugat-mediterraneumi ellensége, Karthago elpusztítása (Kr.e. 146) után Róma a Földközi-tenger medencéjének egyedüli nagyhatalmává lett. A rómaiak a mai Tunézia, Líbia és Kelet-Algéria területét Africa néven provinciává szervezték, s kisebb megszakításokkal egészen Kr.u. 698-ig uralmuk alatt tartották. A meghódított területeken új városokat alapítottak (Carthago Nova - Új Karthago, Leptis Magna, Thuburbo Maius). A városok kedvező földrajzi fekvésüknek köszönhetően hamar jelentős központtá fejlődtek, bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe és intenzív kapcsolatokat ápoltak a Római Birodalom egész területével. Africa tartományban hatalmas földterülettel rendelkező villagazdaságok alakultak ki, amelyek tulajdonosai az olaj- és gabonatermelésből és a szőlőművelésből roppant jövedelemre tettek szert. A tartomány az afrikai származású Severus-dinasztia uralma idején (193-235) élte virágkorát. A városokban forumok, oszlopsorral szegélyezett utak, mozaikokkal és márványborítással díszített fürdők, színházak, a nagybirtokok központjaiban gazdagon díszített villák épültek. A Severus-dinasztia bukását követően ugyan gazdasági visszaesés következett be, de mivel ezt a területet nem érintették közvetlenül az állandó barbár betörések, mintegy 30 év múltán a tartomány gazdasága újra erősödni kezdett.

Ebben a pún hagyományokkal rendelkező, Kelet és Nyugat felé egyaránt nyitott kultúrájú és gazdaságú környezetben, a mai Tunézia területén fekvő nagybirtokok közelében jelentek meg Kr.u. 70 körül az első terra sigillatat gyártó fazekasműhelyek. Ezt a Római Birodalom egész területén elterjedt, jellegzetes fényes-vörös színű luxuskerámia-fajtát az ókorban két fontos gyártóhelye után samosinak vagy arretiuminak (ma Arezzo) nevezték. Középkori újrafelfedezői égből hullott edényeknek tartották, mivel olyan szépek voltak, hogy szerintük emberkéz ilyet nem készíthetett. Africa területén készített változatát, az itáliai és galliai daraboknál világosabb színű vörös bevonata alapján világos sigillatanak nevezték el (terra sigillata chiara). A műhelyek a kezdeti időszakban még itáliai és galliai edényformákat készítettek, ám hamar megtalálták egyéni hangjukat és jellegzetes, más római tartományokétól jól megkülönböztethető kerámiaművészetet hoztak létre. Az európai műhelyek termékeire a formatálból kialakított relief a legjellemzőbb, az afrikai fazekasok viszont inkább rátett, pecsételt vagy rovátkolt díszekkel látták el edényeiket; ez a technika jóval nagyobb szabadságot biztosított számukra.

Az africai műhelyek mindig eleven kapcsolatban álltak a fémművességgel, a csontfaragással és a textilművészettel, nem úgy, mint a galliai -- Rajna-vidéki műhelyek, amelyek lassan bezárultak a kisművészetek többi ága felé. Így válhatott az africai sigillata-ipar a mozaikok és a pún hagyományú domborművek mellett a provincia egyik legjellemzőbb, egyedi hangvételű művészeti ágává. A helyi földbirtokosok tulajdonában voltak az agyagbányák, a vízforrások, a fűtőanyagot szolgáltató erdők, ők adták a megbízást a fazekasoknak, és ők irányították a kerámia kereskedelmét. A kerámiaipar és az agrártermelés szoros kapcsolatának köszönhetően az elkészült edényeket a Földközi-tenger vidékére, Britanniaba és a Duna-vidékre is exportálták. Ez a legkésőbbi római kerámia-típus, amely interkontinentális kereskedelmi kapcsolatokat mutat, ezért jelentősége a későrómai gazdaságtörténet szempontjából is kiemelkedő.
Az emberi fejet formázó kancsók már a klasszikus-hellénisztikus korban is népszerűek voltak. Készítésük a római császárkor elején megszakadt. A 2 - 3. század folyamán jöttek újból divatba Kisázsiában (főleg Pergamonban), Knidoson és Athénban, majd Észak-Afrikában. Az észak-afrikai változatok kisázsiai minták nyomán készültek, ezért sokszor nehéz különbséget tenni az importált és a helyben készített darabok között.

A negroid vonásokat mutató, groteszk férfifejjel díszített széleshasú kancsó (lagynos) knidosi műhelyben készülhetett, a hajviselet alapján 150 - 220 körül. Az edény hasán körbefutó "perem" a készítéshez használt negatív formákból kiemelt két edényfél összeillesztésének a helyét mutatja. Az edény alsó részét a szokásos nyelv alakú levelekből álló minta díszíti. A felső részen az egyébként általános vadászjelenet vagy bacchikus fríz helyett a pergamoni agyagkulacsok díszítésére emlékeztető koszorú látható. A Dionysos ünnepein is használt lagynosok Kisázsián kívül Észak-Afrikában is kedveltek voltak.

A koszorús női fej alakú edény szintén Kisázsiai (valószínűleg knidosi vagy pergamoni) műhelyben készült. Mint a hasonló vázáknál általában, az arcrészt és a fej hátsó részét külön negatív formából készítették. A két forma nem tartozott össze, az arcrészhez egy másik, stílusában hozzáillő hátsó részt párosítottak. Ezt mutatja, hogy a koszorú nem folytatódik az edény hátsó oldalán. A szem, a szemöldök, a haj mély, éles vonalai a készítés technikájának további jellegzetességeit mutatják: a részleteket a formákból való kiemelés után, de még égetés előtt, szabadkézzel mintázták meg. A frizura és a részletek rovátkolt kialakítása alapján a kancsó a Késő-Antoninus - Severus-korban (2. század vége - 3. század eleje) készült. Africa provinciában a fejedényeket készítő műhelyek szoros kapcsolatban álltak a terra sigillatat gyártó fazekasműhelyekkel; nagyon valószínű, hogy mindkettőben részben ugyanazok a fazekasok dolgoztak. A fej alakú edények az Észak-Afrikában nagyon kedvelt isten, Bacchus (Dionysos, Liber Pater) kultuszához köthetők. Keltezésükben néhány feltárt síregyüttesen kívül elsősorban a gyakran szkhématikus hajviselet nyújt segítséget. A bemutatott darabok a mai Tunézia középső részén fekvő Henchir es Srira környékén készültek, Kr.u. 300 körül vagy azután.

Az ifjúfejet mintázó kancsót a nyakán található kétsoros mesterbélyeg teszi különösen ritkává és értékessé: Felirata: Ex oficina / Tachinatis, "Tachinas műhelyéből való". Míg az itáliai és a galliai sigillata-gyártást végigkíséri az edények bélyegzésének szokása, a keleti és afrikai műhelyekben nagyon ritkán fordul elő. Az afrikai fejedények valószínűleg a műhely emblématikus darabjai voltak. Egy feltevés szerint a rajtuk lévő bélyegek a műhely tulajdonosának vagy vezetőjének mintegy reklámfeliratai lehettek. A tekintetet leginkább a vigyorgó satyrosfejet mintázó edény vonzza. A hajat a fej hátsó részén utólag mintázták meg, úgy, mint tortára a tejszínhabot (en barbotine-technika). A satyros fején diadém, amelyet kétoldalt egy-egy rozetta díszít. A plasztikus részletek mély barázdái éles kontrasztban állnak az edénytest sima felületeivel. Ez teszi rendkívül kifejezővé az arcot. Ez a darab valószínűleg egy Olithresis nevű mester műhelyében készült. Fejedények eddig csakis sírokból kerültek elő. A satyros-, mainas-, ifjú-, részeg színész- vagy öregasszony-fejet ábrázoló kancsók könnyen kapcsolatba hozhatók Bacchus-szal, az Észak-Afrikában rendkívül népszerű istennel: talán nem csupán a halál felett érzett bánatra a borban nyert vigasztalást fejezhették ki, hanem az istenséghez kapcsolódó misztériumok révén a halott újjászületésének reményét is.

Gabler Dénes - Márton András