Óda egy görög vázához

50.568_AA_003630crop12Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül50.568_AA_003630crop21
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,50.568_AA_003630crop23
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,50.568_AA_003630crop9
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen50.568_AA_003630crop11
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…

Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,50.568_AA_003630crop20
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!

John Keats, 1819
Tóth Árpád fordítása

50.568_AA_003630
Vörösalakos kratér, Kr. e. 390 körül (Fotó: Mátyus László)

Koldus-fohász Hermészhez

Mercurius, Kr. u. 1–2. század

Hermész, szivem Hermész, te Máia szent sarja,
Külléniosz! Könyörgök, ó, nagyon fázom!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Adjál köpenyt Hippónaxodra s ingecskét,
szandálka és bundácska is legyen hozzá,
s arany-sztatér, vagy hatvan, úr zsebéből jött!

Adjál köpenyt Hippónaxodra, mert fázom
s fogam nagyon vacog!

Hippónax (Kr. e. 6. század)
Horváth István Károly fordítása


A Főníciai

– Szilágyi János Györgynek –
hét évtizedes barátságunk jegyében – szeretettel

Lobogó ihletre? Megrendelésre?
Közbeszerzés? És versenyeztetés?
Egyszercsak meghasadt a tenger és
Kidőlt belőle háromezredévre.

Hol van már Büblosz Türosz vagy Szidón?
Melyiknek műhelyében lehetett kész?
De itt az ős függélyes felemelt kéz,
Melyet redőz terrakotta chiton.

Istent-e vagy embert mintáz? a szobrászt
Mit érdekelte? keres jó megoldást.
Például: graeca ponderáció?

Háromévmiljó evolúció –
Gondolja. De aztán: „Nekem elég lesz,
Ha hozzájutok három ezredévhez.”

Somlyó György

Okor_93
Főníciai férfiszobor, Kr. e. 450–425 körül

Tán nem te vagy?

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra
s aki itél: tán nem te vagy?

Weöres Sándor: Négy Korál (részlet)

57.20.A_rectoAA_004959
Etruszk bronz tükör, Kr. e. 4–3. század (Fotó: Mátyus László)

Arethusa

“Én az achájai nimfáknak voltam seregéből
egy; s nem akadt, ki serényebben járt volna a berken,
vagy ki vadászhálót lett volna kivetni serényebb.
S bár alakom hírére bizony sohasem törekedtem,
csak bátor voltam, mondottak szépalakúnak.
Annyira dícsért szép orcám sose volt örömömre;
más örvend, engem falusit, piritott, hogy a testem
oly gyönyörű: hittem, hogy vétkek vétke, ha tetszem.
Stymphal erdőből tértem haza lankadozóan;
hőség volt, s a hevét még megkettőzte a munka.
Föllelek egy patakot, miben örvény nincs, se morajlás,
teljesen áttetsző a fenékig, kis kavicsát mind
megszámlálhatnád, s alig is látszott tovafolyni.
Ott a fehér fűzfák, habtáplált nyárfai lombok
adtak a vízbevesző partnak természetes árnyat.
Indulok, és legelőbb talpam mártom be a vízbe,
majd térdig bemegyek; nem elég ez, lágy puha leplem
oldozom és levetem, hajlós fűzágra terítem,
s elmerülök csupaszon. Csapkodva a vízcsobogásban
játszadozom, karomat kivetem, s ide és tova siklom,
s ekkor a vízmélyről sustorgás ér a fülembe,
megriadok, s a közel partnak peremére kiszállok.
Tovább is van…

A végtelenben egy napot…

larnax

Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
Alszol egyedül, gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem,
Ott messze túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek tán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem.

Várnai Zseni, 125

Krétai agyag sírláda (Kr. e. 12. század)