Istennő, haragot ne, van úgyis elég, te csak azt zengd,
azt, hogy a Szépművészeti Múzeum Ókori Gyűjte-
ménye – ajaj, itt egyet zökken a sor, nem a metrum,
arra azért ügyelünk, csak az enjambement, ugye, hoppá,
szó közepén át lendült egyik sorból a másik
sorba, meleg helyzet volt, nem mondom, de megúsztuk.
(Köztünk szólva a név másképpen a hexameterbe
nem passzol.) Na de hol tartottam? Múzsa, segíts meg!
Száz év! Ó, ti nagy istenek, onnan nézve csekélység,
itt ellenben, a földön – sőt: Pannónia földjén,
megy csodaszámba, hogy ez meglett és pláne meg is van!
Hogy sem a múltak zápora el nem mosta, se mostan
árjai banketteknek, ahol bankárjai ettek
torkos időnknek, és ha csak ettek volna, de ittak!
Vagy nem is itt? Ithakában! Hisz meg is írta Homérosz.
Pletykás vén banyamúzsa, miket suttogsz a fülembe!
Nézd meg: kit látsz itt te a látogatási időn túl?
Krétai korsókból vedelik tán bárkik a whiskyt?
Nyisd ki szemed jól: minden zugban, akárhova nézel,
múzsafi, múzsaleányzó: dalnok pengeti lantját.
Várady Szabolcs: “Eposz”
Az Antik Gyűjtemény centenáriuma alkalmából
2008. november 27.