Magasan a hegy zománcos fején,
Egy halom – melyet bámul fekhelyén
Az álomittas pásztor, fölemelve
Nehéz szemhéját, lassan mozdul nyelve,
Majd sűrűn morogja: „Irgalmazz nékem”,
Mikor a hold negyede ég az égen –
Egy halom magasult fel a tetőn,
Mely napos éterbe nyúlt reszketőn,
S éjjel a tűnt nap fényét ontva lángolt,
Míg a hold különös világa táncolt;
A halom, melyre az ég fénye hullt,
Szép márványoszlopokkal magasult
A légbe, s iker-mosolyát ragyogta
A messze lent vetélkedő habokra,
S az ifjú hegyet barlangjába fogta.
Köve megolvadt csillag, mely leérve
A sötét légben, en-szemfödelére
Ezüstöt hullat, haldokolva, szét,
S felékíti az ég minden körét.
Egy kupola, mely az égből szökött,
Koronaként az oszlopok fölött
Pihent: egyetlen gyémánt ablaka
A bíbor légbe nézett. És maga
Az Istentől eredt sugár kereste,
Szentelt szép fénykörét megkétszerezte;
Csak akkor nem, ha az ég fénye ellen
Sötét szárnyat emelt egy buzgó szellem.
De ott szeráf-szemek látták a földet
Fedő homályt is, azt a szürkés-zöldet,
Melyet a Szépség sírjául jelöl
A Természet, s leng a sarkok felől;
S minden faragott kerub, kitekintve
Márvány lakából, olyannak tűnt, mint e
Föld, mert a fülke árnya ráborult –
Mily pompás, dús szobrokat ont a mult!
Achaia, Tadmor és Persepolis
És Baalbek és a szép Gomorra is
Nyugodt mélyből! Óh, hozzád ért a hullám,
De már nem vált meg, késve tornyosulván!
Edgar Allen Poe: Al Aaraaf (részlet)
Devecseri Gábor fordítása
A hírek az actiumi csata kimeneteléről
igazán váratlanul jöttek.
De új okmányt fogalmazni ezért fölösleges.
Csak a nevet kell átalakítani. Ehelyett
ott az utolsó sorban: „Megváltója a rómaiaknak
a veszélyes Octaviustól,
Caesar torzképétől”,
ezt iktatjuk be: „Megváltója a rómaiaknak
a veszélyes Antoniustól.”
Az egész szöveg remekül egybevág.
„Annak, aki diadalmas, fényhozó,
páratlan minden hadműveletekben,
aki az államvezetésben csodálatra méltó,
akiért forrón imádkozott a község,
mert uralkodását Antoniusnak…”
Ide, mint fent: „Caesar uralkodását
Zeusz legszebb adományának tekinti –
aki a hellének erős védura,
aki a görög szokásokat kegyesen tiszteli,
akit imádnak minden görög tartományban,
aki legméltóbbnak bizonyult minden magasztalásra,
s hogy tetteit a történetírás meg a költészet színezze,
GÖRÖG NYELVEN, mely a dicsőség hordozója.”
És így tovább, és így tovább. Pompásan egybevág minden.
Konsztantinosz P. Kavafisz: Egy kisázsiai községben
Vas István fordítása
Különben ez az összevetés nekik, a tükrösfejűeknek, művük és tantételük: saját kijelentésük szerint nagyon erősek voltak az összevetésben és abban, hogy minden lehető kerületi és helyi védistent az oni Atum-Ré-Horahtéval egyformán tiszteljenek, aki a maga részéről is összevetése és csillagképlete eredetileg maguk készítette istenségeknek. Többől egyet csinálni kedves foglalkozásuk volt, sőt, szerintük alapjában csak két nagy isten volt: az élőké, aki Hórusz a fényesség hegyén, Atum-Ré; és a halottaké Uziri, a trónoló szem, a szem azonban ismét Atum-Ré, azaz a napkorong, és még élesebb gondolatmenettel az derül ki, hogy Uziri az éjbárka ura, amelybe, mint mindenki tudja, Ré lemenetele után beszáll, hogy nyugatról keletre utazzék, megvilágítsa az alvilágot. Más szóval: e két nagy isten is szorosabban véve egy és ugyanaz. De ha bámulatra méltó az ily összevetések éleselméjűsége, nem kevésbé az a tanítók művészete, hogy közben senkit meg ne sértsenek, és azonosító működésük ellenére Egyiptom isteneinek tényleges sokaságát érintetlenül hagyják.
Thomas Mann: József és testvérei (részlet)
Sárközi György fordítása
A régiek között különös mese járta.
Nem tudom célzatát… Hogy mi a tanulsága,
jó olvasóm, te süsd ki! Nos, oly rejtelmes-e? ……..Ím itt a meztelen mese:
Száz tájra híre ment, hogy Zeüsznek egy fia,
Alexander nevű, nem tűr az ég alatt
már egyetlen oly élőt, amelyik még szabad –
s hogy jó lesz mindnek tüstént hozzá loholnia ……..és lábához omolnia.
Férgecske s elefánt, ember s négylábú mindegy,
s madárnépség is, ámbár köztársasági, mind megy. ……..Az istennő, akinek szája száz, ……..röpíti szét az ijedelmet:
Új császár: új parancs! – Mindent kimagyaráz.
S az állatok, megannyi jámbor szerzet,
bár eddig csak Étvágy volt uruk, mind tudja jól:
káros kibújni ám bármily törvény alól.
Mihály tűnődve elindult. Dél felé ment, a Tevere mellett, kifelé a városból, a nagy halott Maremmák felé. A város határán egy furcsa domb áll, a Monte Testaccio, arra ment fel. Ezt a dombot azért hívják cseréphegynek, mert az egész hegy eltörött cserepekből keletkezett. Itt volt a római időkben a borpiac. Ide hozták lezárt kőkorsókban Spanyolország borait. A kőkorsókat azután összetörték, a bort tömlőkbe öntötték át, a korsó cserepeit pedig összesöpörték, amíg ez a hegy nem lett belőlük. Mihály ábrándosan felemelt néhány pirosas cserépdarabot, és zsebre tette. – Műemlékek – gondolta. – Igazi, császári cserepek. Valódiságukhoz kétség nem fér, amit nem minden műemlékről lehet elmondani.
Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet)
Ez az amphora végül elkerülte a Testaccio cserepeinek sorsát…