Koldus-fohász Hermészhez

Mercurius, Kr. u. 1–2. század

Hermész, szivem Hermész, te Máia szent sarja,
Külléniosz! Könyörgök, ó, nagyon fázom!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Adjál köpenyt Hippónaxodra s ingecskét,
szandálka és bundácska is legyen hozzá,
s arany-sztatér, vagy hatvan, úr zsebéből jött!

Adjál köpenyt Hippónaxodra, mert fázom
s fogam nagyon vacog!

Hippónax (Kr. e. 6. század)
Horváth István Károly fordítása


A Főníciai

– Szilágyi János Györgynek –
hét évtizedes barátságunk jegyében – szeretettel

Lobogó ihletre? Megrendelésre?
Közbeszerzés? És versenyeztetés?
Egyszercsak meghasadt a tenger és
Kidőlt belőle háromezredévre.

Hol van már Büblosz Türosz vagy Szidón?
Melyiknek műhelyében lehetett kész?
De itt az ős függélyes felemelt kéz,
Melyet redőz terrakotta chiton.

Istent-e vagy embert mintáz? a szobrászt
Mit érdekelte? keres jó megoldást.
Például: graeca ponderáció?

Háromévmiljó evolúció –
Gondolja. De aztán: „Nekem elég lesz,
Ha hozzájutok három ezredévhez.”

Somlyó György

Okor_93
Főníciai férfiszobor, Kr. e. 450–425 körül

Tán nem te vagy?

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra
s aki itél: tán nem te vagy?

Weöres Sándor: Négy Korál (részlet)

57.20.A_rectoAA_004959
Etruszk bronz tükör, Kr. e. 4–3. század (Fotó: Mátyus László)

Arethusa

“Én az achájai nimfáknak voltam seregéből
egy; s nem akadt, ki serényebben járt volna a berken,
vagy ki vadászhálót lett volna kivetni serényebb.
S bár alakom hírére bizony sohasem törekedtem,
csak bátor voltam, mondottak szépalakúnak.
Annyira dícsért szép orcám sose volt örömömre;
más örvend, engem falusit, piritott, hogy a testem
oly gyönyörű: hittem, hogy vétkek vétke, ha tetszem.
Stymphal erdőből tértem haza lankadozóan;
hőség volt, s a hevét még megkettőzte a munka.
Föllelek egy patakot, miben örvény nincs, se morajlás,
teljesen áttetsző a fenékig, kis kavicsát mind
megszámlálhatnád, s alig is látszott tovafolyni.
Ott a fehér fűzfák, habtáplált nyárfai lombok
adtak a vízbevesző partnak természetes árnyat.
Indulok, és legelőbb talpam mártom be a vízbe,
majd térdig bemegyek; nem elég ez, lágy puha leplem
oldozom és levetem, hajlós fűzágra terítem,
s elmerülök csupaszon. Csapkodva a vízcsobogásban
játszadozom, karomat kivetem, s ide és tova siklom,
s ekkor a vízmélyről sustorgás ér a fülembe,
megriadok, s a közel partnak peremére kiszállok.
Tovább is van…

A végtelenben egy napot…

larnax

Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
Alszol egyedül, gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem,
Ott messze túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek tán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem.

Várnai Zseni, 125

Krétai agyag sírláda (Kr. e. 12. század)

„Irgalmazz nékem”

Palmyra, 2015

Magasan a hegy zománcos fején,
Egy halom – melyet bámul fekhelyén
Az álomittas pásztor, fölemelve
Nehéz szemhéját, lassan mozdul nyelve,
Majd sűrűn morogja: „Irgalmazz nékem”,
Mikor a hold negyede ég az égen –
Egy halom magasult fel a tetőn,
Mely napos éterbe nyúlt reszketőn,
S éjjel a tűnt nap fényét ontva lángolt,
Míg a hold különös világa táncolt;
A halom, melyre az ég fénye hullt,
Szép márványoszlopokkal magasult
A légbe, s iker-mosolyát ragyogta
A messze lent vetélkedő habokra,
S az ifjú hegyet barlangjába fogta.
Köve megolvadt csillag, mely leérve
A sötét légben, en-szemfödelére
Ezüstöt hullat, haldokolva, szét,
S felékíti az ég minden körét.
Egy kupola, mely az égből szökött,
Koronaként az oszlopok fölött
Pihent: egyetlen gyémánt ablaka
A bíbor légbe nézett. És maga
Az Istentől eredt sugár kereste,
Szentelt szép fénykörét megkétszerezte;
Csak akkor nem, ha az ég fénye ellen
Sötét szárnyat emelt egy buzgó szellem.
De ott szeráf-szemek látták a földet
Fedő homályt is, azt a szürkés-zöldet,
Melyet a Szépség sírjául jelöl
A Természet, s leng a sarkok felől;
S minden faragott kerub, kitekintve
Márvány lakából, olyannak tűnt, mint e
Föld, mert a fülke árnya ráborult –
Mily pompás, dús szobrokat ont a mult!
Achaia, Tadmor és Persepolis
És Baalbek és a szép Gomorra is
Nyugodt mélyből! Óh, hozzád ért a hullám,
De már nem vált meg, késve tornyosulván!

Edgar Allen Poe: Al Aaraaf (részlet)
Devecseri Gábor fordítása

Házaspár sírköve Palmyrából, Kr. e. 3. század eleje (Fotó: Mátyus László)

(Fent: Palmyra látképe 2005-ben, © Zeledi, forrás: wikipedia)