Az etruszk kerámia az etruszk művészet egyik fontos műfaja volt, amelyre nagy hatással volt a görög és a föníciai kultúrával folytatott párbeszéd. Ennek történetét mutatja be a Hyperión etruszk vázákról szóló túraútvonala, amely a geometrikus vázafestészettől kezdve a jellegzetes bucchero-edényeken keresztül a korinthoszi és athéni minták és technikák átvételéig és újraértelmezéséig veszi sorra az etruszk kerámia műfajait.
Az etruszk vázafestészeti központok mellett bemutatja az etruszk kerámia fontos mestereit, köztük az úgynevezett Szakállas szfinx-festőt, az etruszko-korinthoszi vázafestészet kiemelkedő alakját. A festő eredeti nevét nem ismerjük: gyakran használt motívuma, a szakállas szfinx után kapta újkori elnevezését, amelynek költői csengése ma is gondolatjátékra hív.
Kőrizs Imre: A Szakállas Szfinx-festő
A kétezer-hatszáz éve, korinthoszi stílusban alkotó
etruszk vázafestőknek eszükbe se jutott, hogy szignálják alkotásaikat,
ezért az utókor jellegzetes motívumaikra,
híres vázáikra, azok őrzési helyére, munkásságuk első azonosítójára
vagy bármi más megkülönböztető jegyre utalva
kénytelen olyan nevekkel illetni őket, mint a Fecske-festő,
Le Havre-festő, Kulacs-festő, Amerikai Akadémia-festő,
Senza Graffito-festő, München 640-festő,
vagy mint egyik kedvencem: a Szakállas Szfinx-festő.
További kétezer-hatszáz év múlva ugyanez a sors juthat ki
a töredékesen fennmaradt magyar költészetnek is.
Ma el se tudjuk képzelni, hogy Kosztolányi viselte volna
a zömök Móricz nevet, vagy hogy Weöres Sándort
Tóth Árpádnak hívták volna, pedig mindez teljesen esetleges.
Adyt, ha szerencséje lesz, talán a Héjanász-költőként tartják számon,
és valódi neve csak egy azonosítatlan előképű,
huszonnegyedik századi paródia szerzőjének,
Pszeudo-Adynak a nevében él tovább.
Így lehet egy téves tulajdonítás következtében József Attila
a Döfölődő Kolbászok költője,
Kosztolányi a Szép költő –
akinek korai töredékeitől nagy erőfeszítésekkel
próbálják majd elválasztani Nadányi Zoltán néhány sorát –,
az ismeretlen nevű huszadik századi lírikus pedig
a Verebek, Lovak és Medvék költője.
(A három csoport összetartozását csak a huszonkilencedik században
ismerik fel minden kétséget kizáróan,
de a szövegtörténeti érvekkel megtámogatott,
nyelvi okokból mégis nyilvánvalóan tarthatatlan Tandoori nevet
a kutatás egyértelműen elutasítja majd.)
A János vitéz szerzőjét Pető néven fogják ismerni,
mert úgy tartják, a csupán egyetlen,
csekély hitelű helyen adatolt Petőfi név
nyilvánvalóan a nagy huszonharmadik századi magyar költő,
Tetőfi Kevin Nándor nevének a hatására módosult a hagyományban.
Weöres Hála-áldozat című verse rendkívül becses forrás lesz,
amelynek tizennégy soráról doktori dolgozatokat írnak majd,
bár senki sem ismeri fel, hogy a benne említett Kosztolányi
a Szép költővel, Ady pedig a Héjanász-költővel azonos,
mert egyöntetű lesz a konszenzus abban a kérdésben,
hogy a verset egy Vörös nevű költő írta,
valamikor pályája alkonyán, a huszonegyedik század közepén.
Ez a vélekedés csak akkor fog megváltozni, amikor ezek a sorok
egy Mars-beli szeméttelepen talált memóriaegységen előkerülnek –
akkor viszont a felfedezés nemcsak a finnugor-csumuli irodalomtörténetnek,
hanem az ó-európai képzőművészet kutatásának is új lendületet ad majd.
Kedves Kőrizs Imre, minden megállapításával, egész jövőképével egyetértve javaslom Szilágyi János György megjelenítését a jövőben, az etruszk magyar rokonság akkorra már (újra) bizonyított tényeivel együtt! Bizonyított tény (lesz), hogy a magyar bajuszból “fejlődött” ki a vázafestő szakálla? Vagy fordítva? Kérem javítson ki, mint szakember! Itt állok talpig szakállban, bizonytalan jövőképpel…