“Én az achájai nimfáknak voltam seregéből
egy; s nem akadt, ki serényebben járt volna a berken,
vagy ki vadászhálót lett volna kivetni serényebb.
S bár alakom hírére bizony sohasem törekedtem,
csak bátor voltam, mondottak szépalakúnak.
Annyira dícsért szép orcám sose volt örömömre;
más örvend, engem falusit, piritott, hogy a testem
oly gyönyörű: hittem, hogy vétkek vétke, ha tetszem.
Stymphal erdőből tértem haza lankadozóan;
hőség volt, s a hevét még megkettőzte a munka.
Föllelek egy patakot, miben örvény nincs, se morajlás,
teljesen áttetsző a fenékig, kis kavicsát mind
megszámlálhatnád, s alig is látszott tovafolyni.
Ott a fehér fűzfák, habtáplált nyárfai lombok
adtak a vízbevesző partnak természetes árnyat.
Indulok, és legelőbb talpam mártom be a vízbe,
majd térdig bemegyek; nem elég ez, lágy puha leplem
oldozom és levetem, hajlós fűzágra terítem,
s elmerülök csupaszon. Csapkodva a vízcsobogásban
játszadozom, karomat kivetem, s ide és tova siklom,
s ekkor a vízmélyről sustorgás ér a fülembe,
megriadok, s a közel partnak peremére kiszállok.
»Merre szaladsz, Arethusa?« kiált Alpheus a habból
»Merre szaladsz?« reccsen nem is egyszer a hangja rekedten.
Úgy, ahogyan voltam, rohanok ruha nélkül: a túlsó
parton volt a ruhám. Méginkább lángol is, űz is,
s mert csupaszon láthat, hiszi: könnyen megkaparinthat.
Úgy menekültem el én, úgy szállt ő bőszen utánam,
mint ahogy ölyvtől száll a galamb remegő röpüléssel,
mint ahogy ölyv üldöz remegő röpülésü galambot.
Orchomenost, Psophist, Cyllenét mind befutottam,
Maenalus oldalait, s Elist, s fagyvert Erymanthost,
s győztem a száguldást, nem volt sebesebb, aki űzött.
Mégis, a hosszu futást én, gyöngébb, győzni ezentúl
nem tudtam; szívós volt ő, fáradni türelmes.
Messze mezők mélyén, bércek ligetes meredélyén,
szirteken és köveken, s ahol út sincs, futva futottam.
Hátulról süt a nap; látom lábamnak előtte
hosszu nagy árnyékát (vagy a félsz láttatta, hogy üldöz);
rettegetett csakugyan rengő lépése, növekvő
nagy lihegése hajamnak már fúdosta szalagját.
Már kimerülten »Jaj, megfog! Diana, segítsd meg«
szólogatom »fegyvernöködet, kinek annyiszor adtad
kézíved s nyíllal tele tegzed vinnie vállán.«
Ekkor az istennő könyörül, kerit egy sürü felhőt
s rámveti. Most a folyó keres engem, a ködbetakartat,
és a fedő felhő mellett fürkészve kutatgat;
ott, hol az istennő elrejtett, kétszer is elmegy,
s kétszer »io Arethusa«, kiáltja, »io Arethusa!«
S én, a szegény, hogy is éreztem magam: úgy csak a bárány
fél, mikor akla körül vicsorog – s ő hallja – a farkas;
vagy kicsi nyúl, ha bozót alján lelapulva, kutyáknak
látja dühös képét, s moccantani nem meri testét.
Az pedig el nem megy, mert nem lát lábnyomot onnan
térni tovább: de vigyázza tovább is a tájat, a felhőt.
Körbefogott minden tagomon fagyosan veriték dőlt,
teljes testemről kéken csorrantak a cseppek,
merre a lábam lép, tó támad, hull a hajamból
harmatozás: hamarabb, semmint neked elsorolom most,
vízzé változom át. De fölismeri már az imádott
áradatot, s veti már a folyó el férfi alakját,
mit fölvett, s keverülni velem, simul újra habokká.
Delia áttöri most a mezőt; vak mélybe zuhanva
Ortygiába jutok, mely nékem kedves a névért,
mit visel istennőm, s mely először hoz ki a légre.”
Ovidius: Átváltozások (részlet)
Devecseri Gábor fordítása
